Fel kell tenni a jó kérdéseket

Ha komolyan gondoljuk az értelmezési tér átalakítását, vissza kell menni egészen a kultúránk alapjaiig, amikor kérdések voltak, de még nem válaszolódtak meg – mondja Lánczi András, akivel a kultúráról, a világban érzékelhető szellemi trendekről és az elit szerepéről beszélgettünk.

Fotó: Kurucz Árpád

– Tizenhat évvel ezelőtt pontosan így, választás előtt ültünk hasonló helyzetben, és a Sors-hagyaték című könyve kapcsán beszélgettünk. Akkor azt mondta, egyelőre az irigység irányítja az életünket. Változott valami azóta ezen a téren?

– Nem mondanám, bizonyos vetületeit látva talán még rosszabb is lett.

– Az utóbbi hónapokban megjelent néhány publikáció, amelyekben baloldali gondolkodók, véleményformálók – ha tán kicsit kényszeredetten is – elismerték, kimondták azt a nyilvánvaló, általában elkenni igyekezett tényt, hogy a rendszerváltoztatás után kiépült egy baloldali és liberális kulturális és sajtóhegemónia. Ön szerint van-e annak jelentősége, hogy ez harmincöt év után végre így szóba kerül?

– Hogy van ilyen hang, az lehet véletlen is. Vagy egy-egy olyan ember felismerése, aki meg akarja érteni a történések mozgatóit, és nem csak valamiféle haszon lebeg a szeme előtt. De a trendek alapvetően nem változtak.

– Milyenek és mit mutatnak a trendek?

– Ha a baloldali és liberális túlsúlyt vizsgáljuk a kultúrában, és nemcsak ott, egyáltalán a társadalmi gondolkodásban, fontos kérdés, hogy mekkora fókuszt állítunk be. A legnagyobb esetén azt mondhatjuk, a liberalizmus második világháború utáni – ekkor kezdett dominánssá válni – győzelmét megelőzte egy hosszú időszak, ami alatt felhalmozódott az az erő, amivel ezt véghez lehetett vinni. Jöttek az 50-es, 60-as évek, akkor vált erős érzetté, hogy valami nem stimmel a nyugati világban, mondhatjuk úgy is, az európai, amerikai kultúrkörben. Kilábaltunk a második világháború különböző bajaiból, de kulturálisan, intellektuálisan valahogy rossz érzés fogta el a fiatalokat, és akkor megérkezett az a bizonyos ’68-as nemzedék, amely minden tekintélyt le akart rombolni, radikálissá akarta tenni az egyenlőségeszmét. Az emberi jogokat akkor még nem hangsúlyozták annyira, az egy későbbi érdekes dolog. Azt akarta, hogy mindenki maga döntsön az életformájáról, mondván, mindenki szuverén; ne legyenek szabályok, az egyetemen a diákok maguk mondják meg, hogy mit tanuljanak és hasonlók, nem akarom felsorolni 60-as évek lázadásának különböző formáit. Az egy 19. századi filozófiai gondolat, hogy az egyén a szuverén, de ez itt valósult meg a szemünk láttára, és kulturálisan ez gyökeresedett meg. Akkor ellenkultúraként tételeződött, azaz a fennállóval szemben mint egy alternatív kultúra fogalmazódott meg. Ha most a napjainkhoz ugrunk, azt látjuk, egy évtizede másról sincs szó, mint hogy a kultúrát el kell törölni. Ha ebbe a trendbe megpróbáljuk Magyarországot elhelyezni, azt mondhatjuk, igen, a 60-as éveknek jelentős hatása volt nálunk is. Kultúrában, gondolkodásban, a tananyagok összeállításában, mindenben tetten érhető. Ha egy kulturális megmozdulás erős, jelentős hatása van, akkor az időben késleltetve nyilvánul meg, ám akkor mintha valamiféle vastörvényként érvényesülne. Ezért ilyen a jelenlegi helyzet, amit látunk, ez egy ellenkultúrának a továbbfejlesztett változata, a cancel culture, az eltörlés kultúrája nem más, mint a régi gondolat továbbradikalizálódása. Már nem elég a nők és férfiak közötti egyenlőség, mindenkinek minden jogot meg kell kapnia ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy éppen eszébe jut, egészen a legabszurdabb felvetésekig, mondjuk hogy szülhessenek a férfiak. És a legabszurdabbat kell a legkomolyabban venni, mert valakik komolyan gondolják. Eljutottunk abba az állapotba, hogy felszámolódtak vagy erőteljesen felszámolódóban vannak azok a kulturális pillérek, amelyekre egy tradicionalista gondolkodású ember támaszkodik vagy támaszkodhat. Mint a hit és a józan ész attribútumaira, vagy az időt nem akként kezelő kulturális mintákra, hogy ami régi, az rossz, ami új, az biztosan csak jó lehet, a jövő meg még fényesebb. Pedig csak ezek képesek egy közösség tényleges összetartására. Jogi-politikai értelemben alkotmányos rendnek szokták ezt nevezni, de hogy ez mitől működik, hogy miben hisz ez a közösség, az kulturális kérdés.

– Közben azért másféle mozgásokat is lehet látni a világban. A 2008-as világválság megmutatta a globalizált kapitalizmus addigi gyakorlatának gazdasági, morális és kulturális árnyoldalát, az önzésre szervezett társadalmi berendezkedés zsákutcáját. Ám mintha nem lenne gondolat a hogyan továbbról, a szisztéma nyertesei folytatni akarják, mintha mi sem történt volna, ezért a hanyatlást finanszírozzák.

– Nem tudom, hogy 2008 ebből a szempontból vízválasztó-e. Ez lehetne egy vita tárgya. Ami látszik, ha használjuk a kapitalizmus szót, ami szerintem teljesen helyénvaló, mert végül is az egész életünket egy amerikanizált kapitalizmus tartja az ellenőrzése alatt a világ minden pontján, hogy nem nagyon változik. Az amerikanizált kapitalizmus centrális morális fogalma a haszon, nem véletlen, hogy az angolszász filozófia dolgozta ki a haszonnak a morális tartalmát a 17–18. században, ott van Hume-nál, ott van Adam Smithnél, aki össze is kapcsolta a kapitalizmus működésével, ez a közeg szülte meg a 19. században az utilitarista etikát. Szóval ez nemhogy nem gyengült meg, továbbra is regulázó erő, ebből én nem látok bármiféle kiszállást. De közben a világ nyugati felén tényleg olyan jómód jött létre, ami előhívta a dekadenciának a legkülönfélébb for­máit. Az Epstein-aktákból kirajzolódó életforma a luxusnak és egy dekadens világnak a megtestesülése, sőt még rosszabb, mert nem egyszerűen dekadens, de számtalan formájában természetellenes, nos ez közben az egész világot behálózta, és ez tartja fogva a kultúrát is.

– Ez nem azt jelenti, hogy a kultúra nem tud perspektívát nyújtani, vágyat teremteni az anyagi világon túl? Némiképp összefügg ezzel, hogy azt halljuk, a fiatalok elpártoltak a Fidesztől, közben a megnyilvánulások mintha az unalomról szólnának, arról, hogy történjen már végre valami, mert a stabil keretek és az egysíkú vágy világa hervasztó.

– A rendszerváltozás után valószínűleg Magyarország történelmében először nőtt fel relatíve jóléti társadalomban élő egy vagy talán lassan két generáció, akik semmi mást nem tapasztaltak, mint hogy kocsival vitték őket óvodába, iskolába, büntetésszámba ment, hogyha esetleg ki kellett menni a játszótérre, vagy a parkba, vagy nem tudom, hova, mert az otthon levéshez a számítógép nyomogatása társult, fogyasztás, mesterséges szükségletek kielégítése. Ez valójában a magyarországi nevelés csődje. Nem akarom ezt politikai­lag kiszignálni, de annyiban mégis muszáj, hogy a 90-es években, sőt már a 80-as években az akkor még hatalmon nem lévő ellenzék egy jelentős része és aztán meg hatalmon is a liberális világképből fakadóan azt sugallta – ahogy már említettem, most megismétlem –, hogy valójában az egyén a szuverén. Nem az állam, nem a nemzet, az egyén a szuverén. Senki ne szóljon bele semmibe, jogod van ehhez, jogod van ahhoz, ha pénzed van, akkor meg gyakorlatilag bármihez jogod van. De ebből egy dolog tényleg nem adódik: az, hogy az ember alapvető kérdéseire választ adjon. Például hogy ki vagyok én? Mi a célom? Ne adj’ isten, mi az élet értelme? Esetleg olyan felvetések, amitől emberek vagyunk. Mert nem kötelező embernek sem lenni, akár állatias módon is élhetünk. És valójában, amit hanyatlásnak nevezünk, az pontosan az ilyen állatias jellegű magatartásformák jelentkezése és megmutatkozása. Itt most megint nyitni kell, mert ez az egész világ, illetve a nyugati, amerikanizálódott világ problémája, csak mi nagyon gyorsan utolértük ezt.

– Nem éppen a kultúra feladata lenne másféle igények felkeltése, és ha igen, akkor nincs ezzel dolga a politikának? Juthat-e előre egy társadalom, ahol a műveltségnek kvázi nincs értéke?

– Nyilvánvalóan van dolga, csak ez sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első ránézésre látszik. Mert a pénz önmagában nem teremt kultúrát, abból, hogy esetleg sokat fordítok rá, egyáltalán nem következik, hogy az egy jó befektetés. Kell lennie valamilyen intellektuális kapaszkodónak, intellektuális mozgásnak, kell lennie egy elitnek, amely meg tudja mutatni magát, tekintélyt tud kivívni magának. Abban, hogy az egész társadalom művelt legyen, én nem hiszek. De az elitképzés nagyon komoly és egyúttal politikai kérdés. Hogy olyan kitörési pontokat kell adni a legtehetségesebbeknek, amiből kijön egy politikai, gazdasági vezetői, kulturális elit, ami egyébként mindig is megvolt, még a kommunizmus idejében is. Egy nemzet sem létezett enélkül.

– Azzal kezdtük, hogy a rendszerváltoztatáskor kiépült egy kulturális és sajtóhegemónia, megformálódott egy tér, amiben minden szereplő, minden produktum értelmeződik. Ez alapvetően nehezíti meg egy másmilyen elit létrejöttét. Lehet ezen változtatni?

– Az a helyzet, hogy ez a tizenhat év sok mindenre elég volt és sok mindenre nem volt elég. Ám megteremtődött e tér átalakításának legalábbis a reménye azáltal, hogy a miniszterelnök egyik politikai erőfeszítése, szándéka, hogy a közösségi önbecsülésünket megpróbálja helyreállítani. Hogy nem vagy alávalóbb, ha tényleg van teljesítményed, akkor ezen mérhető vagy. Az eredmény sosem csak egyéni erőfeszítés, hanem mindig egy közösség áll mögötte. Ahhoz, hogy megszülessen egy Shakespeare vagy egy Beethoven, ahhoz, hogy nagy alkotásokról beszélhessünk, ahhoz sok kisebb jelentőségű műnek kell korábban megteremtődnie. Szerintem egy előkészítési szakaszban vagyunk, hogy ezt a teret meg lehessen változtatni, hogy az értelmezés másképp is történjen, mint a mai domináns liberális. De az oda vezető utat nem lehet megspórolni. Ahogy már beszéltünk róla, ahhoz, hogy a liberális felfogás dominánssá váljon, kétszáz év kellett. Ha mi komolyan gondoljuk az értelmezési tér átalakítását, akkor elé kell menni, vissza egészen Szókratészig, a görög mítoszokig és költészetig, a kultúránk alapjaiig, amikor ezek a kérdések még nem voltak megválaszolva, de a kérdések megvoltak. Ezért tartom Pascalt is nagyon fontosnak, mert például ír az unalomról. Azelőtt soha senki nem írt róla az én ismereteim szerint. Nem volt probléma, nem jelent meg semmilyen erkölcsfilozófiában. Ő azt mondja, de hát az ennui, az unalom, ez micsoda? A hitetlenség? Az, hogy mindent redukálunk a számokra, mindenben mechanikus működést látunk? Vissza kell menni olyan pontokig, olyan szerzőkig, amelyek és akik relevánsak lehetnek, faggatni ezeket, és nem azért, mert valami ellen vagyunk, hanem hogy tudjunk gondolkozni. És ez egy óriási különbség. Mert vagy gondolkozni akarunk, vagy pedig valahogy lehorgonyzunk az első ideológiai táblánál, átfestjük, azt mondjuk, ez nem ideológia, de azért funkciójában mégiscsak az lesz. Amíg nem vagyunk hajlandóak rendes kérdéseket föltenni, csak valamiféle hátsó szándékkal vagy valamilyen praktikus szempontból akarjuk ezt megtenni, addig nem fog sikerülni. De abban, ami a kérdésben benne van, azt hiszem, spirituálisan léptünk előre. Az eredményei nem nagyon látszanak, még nagyon sok ebben a nyerseség, az irányok még nem teljesen világosak, a célok, talán már jobban megfogalmazódnak, mert az emberek nyüszítenek az életük nyomorúsága miatt, és hát minden jó gondolkodás, a kultúrában megnyilvánuló szabadság érzése arra szolgál, hogy az emberi élet nyomorúságaiból kiemeljen.