Bánya nélküli Parajd

A parajdi sóbánya évtizedeken át nemcsak föld alatti látványosság volt, hanem egy egész térség gazdasági szíve. Aztán 2025 májusában néhány napnyi eső elég volt ahhoz, hogy a víz utat találjon magának a sórepedésekben – és vele együtt eltűnjön egy több generáción át épített világ. Ma Parajdon nem a turistabuszok zaja, hanem a bizonytalanság csendje fogadja a látogatót. Sokan mégis az újrakezdésben bíznak.

Az elmúlt két évtizedben évente többször is megfordultam vagy átutaztam Parajdon, és amikor időm engedte, lementem a bányába is a turistákat szállító autóbusszal. Jártam a „turistarészlegen” és a sókitermelő aknákban egyaránt, ahol bányászokkal, bányamérnökökkel tekintettük meg a Kárpát-medence, egyben Európa legnagyobb sótömbjének belsejében zajló életet. Beszélgetéseink során többször elhangzott, hogy a só legnagyobb veszélye és ellensége a víz – a vízszivárgás vagy vízbetörés –, ugyanis az a sóbánya végét jelentheti.

Sejtettek, tudtak valamit a székely bányászok, amikor ezekről a veszélyekről beszéltek a 2020-as évek elején? Ma már tudjuk, hogy igen, hiszen egy 2007-ben készült részletes szakmai tanulmány felhívta a bukaresti székhelyű Nemzeti Sóipari Társaság (Salrom) vezetőinek figyelmét arra, hogy az alárendeltségükbe tartozó parajdi sóbánya fölött folyó Korond-patakból víz szivárog be a bányába, ami egy nagyobb esőzéskor komoly veszélyforrást jelenthet. A szakemberek előrejelzése úgy vált valóra, hogy a döntéshozók a vészharangok megkongatása után tizennyolc évvel sem vették komolyan a szakmai figyelmeztetést, így a 2025. májusi nagy esőzések a sóbánya végzetét idézték elő.

Szállásadók  reménytelensége

A látogatót az egykori zsibongás, a falu főutcájának ismert tumultusa helyett nagy csend fogadja: az évtizedek óta vendégfogadásra berendezkedett, 3500 fős községközpont mintha kihalt volna.

A korábban mintegy kétezer vendégágyat kínáló parajdi és környékbeli panziók tulajdonosai érzik ezt leginkább, mert kilenc hónappal ezelőtt egyik napról a másikra omlott össze a vállalkozásuk: a bánya bezárása pontot tett az ígéretesen fejlődő turizmusra, mára sokan visszaadták a vállalkozói engedélyüket. – Ha nincs bánya, akkor nincs turizmus sem – foglalta össze sommásan egy ötvenes éveiben járó asszony, aki megkért, ne írjam le a nevét. Két évtizedig éltek turizmusból a férjével, a bevételekből nevelték fel három gyermeküket, akik mára kiröppentek, és elköltöztek Parajdról. – Miért is maradnának itt? – tárja szét a kezét vendéglátóm, akivel egy kávé mellett számítgatjuk Parajd sorsát. Férje egy helyi cégnél talált gyengén fizetett állást, az asszony pedig eladónak próbál elszegődni egy élelmiszerboltba, ha felveszik.

A Zsögöd utcában a Zsuzsanna parasztház tulajdonosa, Ágoston Zsuzsa a férjével még reménykedik abban, hogy lehet változás. Ők kissé szerencsésebb helyzetben vannak, mert távolabb laknak a bányától, és a bányaturizmus idején is többnyire olyan vendégeik voltak, akik a panziójukban megszállva csillagtúrákra mentek Szejkefürdőre, a Békás-szorosba, Szovátára, és nyilván egy fél nap erejéig ellátogattak a sóbányába is. Mára ez a turistakategória is jelentősen megcsappant, de egy-egy vendégéjszakára azért mostanában is bejelentkeznek, főleg Magyarországról. Ágostonék a parajdi vendéglátóknak ahhoz a táborához tartoznak, akik még reménykednek és nem adják fel. Ők is a Sóvidék–Hegyalja Turisztikai Egyesület alapító tagjai voltak 2007-ben: akkor azért hívták létre a civil szervezetet, hogy egyfajta keretet nyújtsanak a Sóvidék falvaiban megerősödő turizmusnak, amelynek viszont a parajdi sóbánya volt az alapja.

A gyógyvízturizmusban bíznak

A turisztikai egyesület elnökével, a szintén vendéglátásból élő Moldován Lászlóval arról beszélgetünk, hogy a sóbánya kiesésével a település gyakorlatilag elveszítette azt a vonzerőt, amelyre a helyi vendéglátás teljes rendszere épült. – Parajd hosszú éveken át klasszikus egészségturisztikai célpont volt: a látogatók döntő többsége gyógykezelésre érkezett, és még gazdasági válságok idején is hajlandó volt áldozni az egészségére. Évente mintegy félmillió látogató fordult meg a sóbányában, naponta akár négy-ötezer ember is érkezett. Bár közülük sokan csak egynapos kirándulók voltak, jelenlétük megtöltötte a környék panzióit, vendéglőit és szolgáltatóit – foglalja össze a bányakatasztrófa előtti állapotokat.

A vendéglátóknak az fáj legjobban, hogy a román állam jelképes segítséget nyújtott – a bányakatasztrófa előtti éves forgalmuk 15 százalékának megfelelő kompenzációt –, amit Moldován úgy jellemez: egy csepp a tengerben, amely még egy hónap működési költségeit sem fedezte. A helyiek szerint legalább ennek a többszörösére lett volna szükség ahhoz, hogy a vállalkozások érdemben túléljék a turizmus leállását.

A megpróbáltatások és a kilátástalannak tetsző helyzet ellenére a turisztikai egyesület vezetője optimistán látja jövőjük alakulását: már nem új sóbányában, hanem a gyógy- és termálturizmusban hisznek. Optimizmusuknak az az alapja, hogy a helyi önkormányzat egy termálvizes wellnessfürdőt működtet. Ennek kapcsán megfogalmazódott a termálvizes kapacitás bővítése, amit új kút fúrására alapoznának a nagyobb hozam érdekében, így a jelenleginél jóval nagyobb kapacitásúra lehetne fejleszteni a kezelő- és wellnessközpontot.

– Bár időről időre felmerül egy új bánya nyitásának lehetősége, a helyiek ezt inkább távoli, bizonytalan forgatókönyvnek tartják. Egy ilyen beruházás optimista esetben is legalább egy évtized, mire fogadhatná a betegeket – ecseteli a bányanyitás hátulütőjét Moldován László, aki életképesebb alternatívának tartja a gyógyfürdő fejlesztését. – Parajd jövője most azon múlik, sikerül-e a klasszikus bányaturizmust korszerű egészségturisztikai központtá alakítani – mondja búcsúzóul.

Ahogy a polgármester látja

A polgármesteri hivatal felé tartva benézek kedvenc erdélyi költőm, Áprily Lajos emlékházába is. Jómagam még találkoztam a három évvel ezelőtt elhunyt kiváló helyi magyartanárral, Csiki Zoltánnal, aki a haláláig működtette az emlékházat. A költő Parajdon töltötte a gyermekkorát. Az emlékház gondnokságát pár éve egy helyi hölgy vette át. Nincs sok dolga, mert a korábbi látogatócsoportok a bánya bezárása óta eltűntek: havonta, kéthavonta jön egy-egy család vagy osztálynyi gyerek. Betérek a polgármesteri hivatalba is, amelynek udvara és épülete az egyik legszebb porta a településen. A bánya környékének lerobbant arculata ellenére Parajd nagyobb része rendezett képet mutat, főként a református és a római katolikus templom környékén húzódó utcák és sikátorok. A polgármester szerint éppen egy magyarországi tájépítészcsapattal tárgyaltak, akik megvalósítható javaslatokat hoztak a falu arculatának javítására. Egy turizmusból élni akaró településnek ez kulcskérdés.

A napokban elfogadott bukaresti kormányrendeletről is szó esik, amely Parajd árvízvédelmi rendszerének kiépítésére mintegy 25 milliárd forintos állami finanszírozást irányoz elő. A Korond-patak elvezetését szolgáló csőrendszer jelenleg csak részben képes kezelni a nagy esőzések idején érkező vízmennyiséget, ezért új mederrendezési munkák és további vízügyi beruházások következnek. Ezek megvalósításának ideje években mérhető, és csak ezután lehet reálisan felmérni, hogy a régi bánya egyáltalán megmenthető-e.

Beszélgetésünkből kiderül, hogy a lakosság hangulata nyomott, de nem reménytelen. A fiatalok közül többen ideiglenesen külföldre mentek dolgozni, ugyanakkor tömeges elvándorlásról nincs szó. A helyi vezetés alternatív kapaszkodókat keres: létrehozták a turisztikai desztinációmenedzsment-szervezetet, amelyben az önkormányzat, a turisztikai egyesület és a vállalkozók próbálnak közösen új irányokat kijelölni.

A régi bánya főbejáratát elhagyva, a Bánya utcában a Korond-patak föld alatti csövekbe terelt medrének kijáratához érek. A területet drótkerítéssel zárták el a kíváncsiskodók elől, ezen a szakaszon következett be a bánya elárasztása. Tavaly több hónapra lezárták a környéket, a lakókat kitelepítették, mert a hatóságok attól tartottak, hogy a sóbánya beomolhat, és az alatta lévő sós tóba rántja a felszíni építményeket. A későbbi szakértői vizsgálatok azonban kimutatták, hogy ilyen veszély nem áll fenn, így a két és fél hónapos kényszerpihenő után a wellnessrészleg is újraindulhatott.

Vágási Leventével, a Wellness Center igazgatójával körbejárjuk a fürdőt: az egymás mellett sorakozó gyógyvizes és úszómedencék, a pezsgőfürdők, szaunák, gőzkabinok és egyéb kikapcsolódási lehetőségek a mai igényekhez igazított, modern létesítmény képét mutatják. Olyan ez, mint amilyennel Kelet-Magyarországon lépten-nyomon találkozik az ember, azzal a különbséggel, hogy Erdélyben még kevés hasonló működik, a Székelyföldön pedig ritkaságnak számít. Ez adta az ötletet, hogy gyorsan keressenek pályázati és beruházási lehetőségeket a fürdőkomplexum bővítéséhez.

Az igazgató szerint a létesítmény jelenleg mintegy 250 vendéget tud fogadni, ezt a kapacitást szeretnék a jövőben többszörösére növelni. – Nem egyszerű üzemeltetés a célunk, hanem egy minősített kezelőbázis kialakítása, amihez többlépcsős, minisztériumi szintű engedélyeztetés szükséges. Ebben a folyamatban fontos lépés az épület átalakítása, mert a román jogszabályok szerint a re­kreációs és a gyógyászati funkciókat jogilag el kell választani. Ez az átalakulás teremtheti meg annak alapját, hogy Parajd a klasszikus bányaturizmus helyett egészségturisztikai célpontként fogadja a vendégeket – magyarázza vendéglátóm az előttük álló legfontosabb teendőkről.

Ugyanakkor szálloda nélkül nincs tartós fellendülés, ezért egy ötven–száz szobás hotel építésére is szükség lenne, hogy a vendégek helyben, komplex szolgáltatásként vehessék igénybe a kezeléseket. – A cél az lenne, hogy a turizmust legalább ötven százalékra visszahozzuk – teszi hozzá az igazgató, miközben elismeri: nehéz lesz megmenteni a térségben a bányaturizmusra berendezkedett kétezer férőhely akár felét is, mert a wellness soha nem fogja pótolni a bánya korábbi, évi akár félmilliós látogatottságát.

Vágási Levente szerint a parajdi wellness nem csodafegyver, hanem átmeneti gazdasági mentőöv lehet. Ha sikerül gyógyturisztikai központtá minősíteni és szállásfejlesztéssel kiegészíteni, mérsékelheti a bányakatasztrófa hatásait, és egy új – kisebb léptékű, de fenntarthatóbb – turisztikai modellt alapozhat meg.

A kérdés tehát nem az, hogy visszatér-e a régi világ, hanem az, hogy sikerül-e időben felépíteni egy újat.