De mi is a mérlege ennek a rengeteg szépnek és jónak?

A fennkölt elvek az évek folyamán fokozatosan erodálódtak, és eredmények helyett csupán végtelenített, meddő folyamatokat kreáltak. Az Alice Csodaországban Vörös Királynője azonban nem futott elég gyorsan ahhoz, hogy egy helyben maradjon, és a síkos lejtőn egyre több és egyre fenyegetőbb háború várt ránk, kezdve a 2022-es orosz–ukrán háborúval, amit a két atomhatalom, India és Pakisztán rövid háborúja követett, egészen a Közel-Kelet regionális háborújáig.

Mivel pedig ezekben a nagy, regionális háborúkban az atomhatalmak központi szerepet kaptak, érdemes megvizsgálni azt is, hogy mennyire volt képes a progresszív–liberális–internacionalista paradigma a palackban tartani azt az atomszellemet, amit a második atomkor hajnala oda száműzött.
A nukleáris fegyverekkel kapcsolatos progresszív szemlélet azon a meggyőződésen alapul, hogy ezen arzenálok puszta létezése is elfogadhatatlan egzisztenciális kockázatot jelent az emberiség számára. 

A progresszív fősodor álláspontja szerint a végső cél a globális nukleáris leszerelés, amelyet multilaterális szerződéses rendszereken és ellenőrizhető fegyverzetcsökkentési folyamatokon keresztül kell elérni. A progresszívok általában szkeptikusak a nukleáris arzenálok modernizációs programjaival szemben, azokat destabilizáló eszkalációs tényezőnek tekintik, nem pedig megfontolt óvintézkedésnek. Ellenzik az új típusú robbanófejek, az alacsony hatóerejű taktikai nukleáris fegyverek és a kiterjesztett hordozóplatformok fejlesztését, mivel álláspontjuk szerint ezek csökkentik a nukleáris alkalmazás küszöbét és aláássák az elrettentés stabilitását. A progresszív kritika kiterjed magára a nukleáris-ipari komplexumra is, amelyben az intézményesült lendületet a proliferáció és a fegyverkezési verseny felé látják.

No de milyen eredményeket tud felmutatni a liberális internacionalizmus ezen a téren?

A második atomkor kezdetének nagy ígéretét elfecsérelték. Miközben a Nyugat önmaga egyoldalú leszerelésével volt elfoglalva, nem sikerült megállítani a nukleáris fegyverek proliferációját. Ez volt az az időszak, amikor Észak-Korea atomhatalommá vált, és amikor Szíria, Irán és további aktorok is megpróbáltak kitörni az atomhatalmi státus irányába. A folyamat végén a második atomkor optimizmusa a harmadik atomkor pesszimizmusába csapott át egy rohamosan fegyverkező Kínával, a nukleá­ris doktrínák „bekeményítésével” a klub szinte valamennyi országában és a nukleáris fegyverkezés gondolatának egyre népszerűbbé válásával. Mindez egy olyan környezetben, amit egy szétporló világrend és egy sor destabilizáló technológia (MI, kiber-, űr-, hiperszonikus fegyverek stb.) tesznek hatványozottabban veszélyessé.

A „lator államok” (ezt a kifejezést sok progresszív analitikailag pontatlannak és politikai­lag elfogultnak tartja) megközelítése a diplomáciai elkötelezettséget, a multilaterális nyomásgyakorlást és a gyökérokok elemzését helyezi előtérbe a feltartóztatással, az elszigeteléssel vagy a rezsimváltással szemben. A progresszívok szerint a „lator állam” címkét történelmileg szelektíven alkalmazták, és gyakran retorikai eszközként funkcionál az előre meghatározott katonai akciók igazolására, nem pedig koherens elemzési kategóriaként. A paradigmatikus progresszív álláspontot legjobban az iráni megközelítés szemlélteti az Obama-korszakban, a tárgyalt multilaterális megállapodásokat (a JCPOA-t), amelyek a célzott szankciókat diplomáciai kiutakkal kombinálták, előnyben részesítik a „maximális nyomásgyakorlási” kampányokkal vagy katonai fenyegetésekkel szemben.

Visszatekintve mennyire tekinthető sikeresnek ez a fajta megközelítés?

A valóban destabilizáló, szomszédaikat fenyegető, atomfegyverprojektekkel kacérkodó „nehézfiúk” helyett a progresszív Nyugat ott próbálkozott rezsimváltással, ahol könnyű prédát sejtett, és ahol a várható politikai és gazdasági haszon a legnagyobbnak ígérkezett. 

Végül, de nem utolsósorban érdemes megvizsgálni azt az eszközt, amit a progresszív–liberális–internacionalista vívóiskola svájci bicskaként próbált alkalmazni a nemzetközi rendszer összes problémájának megoldására.

Hogy mi ez? Természetesen a nemzetközi szervezetek.

A progresszívok általában a multilateralizmus és a nemzetközi intézmények elkötelezett támogatói, azokat a globális egymásrautaltság kezeléséhez és a nagyhatalmak egyoldalú hatalmi törekvéseinek korlátozásához szükséges alapvető struktúraként tekintik. A progresszív világkép szerint a nemzetközi szervezetek – az ENSZ-rendszertől a szakosított ügynökségekig, mint a WHO, WTO, IAEA és ICC – az emberiség legjobb rendelkezésre álló mechanizmusai a kollektív problémamegoldásra, a normák megállapítására és a békés vitarendezésre.

Az 1991-et követő évtized kezdeti optimizmusa után egyre inkább nyilvánvalóvá vált ezeknek a szervezeteknek a diszfunkcionalitása, kettős mércéje és a késő szovjet szklerózist idéző bénultsága.

Nem áll szándékomban a szakterületemen kívül kalózportyákat folytatni, de úgy gondolom, hogy ha egy kicsit távolabb tekintünk, akkor ugyanez a kudarc integet vissza ránk a migráció, az energia- és a klímapolitika terén is. 

Én teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a homo politicust mennyire az indulatai vezérlik a döntéseiben, és hogy a választásokkal kapcsolatos döntéseket gyakran egy céhhez, egy klánhoz, egy valós vagy virtuális törzshöz való hozzátartozás alapján hozzák. Ezért én nem is erről az első választásról beszélek, hanem arról a bizonyos másodikról, ami hosszú távon az egyetlen fontos és tartós hatású választás, és ami drámaian határozza majd meg gyermekeink jövőjét.

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetbiztonsági szakértője, lapunk főmunkatársa