Marsi Anikó: Édesanyám a legerősebb nő, akit ismerek

Marsi Anikót, a Tv2 műsorvezetőjét sokan ismerik a képernyőről, hiszen évtizedek óta köszönti a nézőket, de családi életének meghittségébe ritkán enged bepillantást. Lapunk nőnap alkalmából beszélgetett vele az ünnepről, a fiairól, valamint arról, hogyan élte meg, amikor elsőszülött fia „kirepült" a családi fészekből és immár másodéves egyetemista több ezer kilométerre az édesanyjától.

Fotó: Kurucz Árpád

– Két nagyfiú édesanyja, meg szokták ünnepelni a nőnapot a családban?

– A húszéves nagyfiam Vilmos, Dublinban tanul, most épp itthon volt pár napot, így a nőnapi hétvégén sajnos már nem lesz itt. Ő amúgy is a tudomány világának él, nem érdeklik holmi nőnapok. Olyan szinten képes belefeledkezni a teendőibe, leginkább a tanulásba, és a sportba, hogy még a karácsonyt is kihagyta volna, ha rajta múlik. Az lesz az igazi meglepetés, ha valahogyan mégis bevillan neki, hogy nőnap alkalmából felköszöntse a három-négy nőt, akiket szeret. Mi viszont „cserébe” ezt egyáltalán nem is várjuk el tőle. Vince nem fog elfelejtkezni a nőnapról. Ebben biztos vagyok. Ő 17 éves, elképesztően értelmes, nálam két fejjel magasabb, kisportolt fiatalember, nemrég egy férfi kollégámmal beszélgetett, aki aztán nem győzte őszinte tisztelettel dicsérni nekem a fiamat. De Vince a maga közel kétméteres magasságával – az én legnagyobb örömömre – ma is nagyon sokszor megölel. 

– Mit tanul Vilmos?

– Elméleti fizikát tanul, de a napokban is megnyert egy matematikushallgatóknak rendezett versenyt. Tízéves kora óta tudja, fizikával szeretne foglalkozni, miközben a matematika is nagy kedvence.

– A családból jött ez az érdeklődés?

– Erre azt szoktam válaszolni, nyilván csakis tőlem jöhetett ez a rengeteg ész, amivel meg van áldva. De persze ez nem igaz. Anyukám anno matematikatanárnak készült, csak „beleszólt” a testvérem érkezése, de az édesapám, a volt anyósom és a gyerekeim édesapja is nagyon okos emberek. Elképesztően elfogult vagyok mindkét gyerekemmel. Vilmos nemcsak intelligens és udvarias, hanem szorgalmas és nagyon jó a humora is. Önmagában a tehetség hatalmas áldás, de a csillagokat az égről csak úgy tudja lehozni, ha szorgalom és céltudatosság is társul hozzá. A kisebbik fiamat is tökéletesnek látom, majdnem két méter magas, sikeres vízilabdázó. Megfogadtam már, hogy elfogultság nélkül beszélek a fiaimról, de ez egy hiábavaló kísérlet a részemről.

– Kismamaként, fiatal anyukaként biztosan elképzelte, milyenek lesznek majd a fiai, ha felnőnek. 

– Rengetegszer, de ma már egyáltalán nem emlékszem a képekre, amik előttem voltak róluk. A valóság rég túlszárnyalta minden képzeletemet velük kapcsolatban.

–Anyás, vagy inkább anyás-apás fiúk?

– Szerintem utóbbi. Külsőleg mindketten az én világos színeimet örökölték, de személyiségében Vilmos inkább az apukájára, Vince inkább rám hasonlít.

– Hogy éli meg, hogy a nagyobb fia „kirepült”, és a kisebb is lassan felnőtt férfi?

– Ebbe majdnem belehaltam. Komolyan. Természetesen nagyon büszke voltam, amikor Vilmost maximális pontszámmal felvették arra az egyetemre, ahová vágyott. Imádom a sikereit, de amikor a kiköltözése után jöttem haza Dublinból egyedül, úgy záporoztak a könnyeim, mintha valaki bántott volna. Mire leszállt a repülő, kicsit megnyugodtam. Lassan, de képes lettem felfogni, hogy még mindig én vagyok az anyja, és az is maradok örökre, csak mindig másképpen van rám szükség. Most így élünk: ő ott, én itt. Karácsonykor is volt egy érdekes szituáció. Vilmos azt mondta, nem jön haza, mert tanulnia kell, sajnos nem ér rá. Közöltem vele, hogy az én gyerekem biztosan nem fog egyedül karácsonyozni a könyvei fölött. Azonnal el is döntöttem, hogy karon fogom az édesanyámat, a kisebb fiamat és a nővérem lányát, Esztert, és mi megyünk Dublinba. Az ünnep csodálatos volt, még úgy is, hogy beárnyékolta egy igazi tragédia, a nővérem októberi temetése.

– Felértékelődnek az ünnepek, az együtt töltött idő?

– Már gyerekként felismertem: minél idősebb vagyok, annál gyorsabban telik az idő. Azt mutatta már az akkori tapasztalat is, hogy minden egyes nyár sokkal gyorsabban múlik, mint az előző. Azon tűnődtem, milyen lesz, ha megélem a hatvanéves kort? Az a nyár már vajon csak egy szemvillanás lesz? Nem vagyok még hatvan, de a nyarak nagyon rövidek.

– Említette, hogy a nővére nagylányának, Eszternek a pótanyukája lett.

– Igen, valóban így fogalmaztam. De inkább azt akartam mondani, hogy Eszterrel mindig is szoros volt a kapcsolatunk, a fiaimmal is nagyon jó unokatestvérek. Ő is egyetemista, okos, önálló fiatal nő, sokat beszélünk, több dologban is kikéri a véleményemet.  Most az első lakásvásárlásában igyekszem segédkezni, de ez természetes. Amiben tudok, segítek.

„Amiben tudok, segítek.” Marsi Anikó Fotó: Tv2

– A fiai is szokták kérni a véleményét, tanácsát?

– Vilmos sokkal zárkózottabb a magánügyeket illetően, mint Vince. Én szeretnék vele is jó nagyokat dumálni, pletykálni, de ő mindig kedvesen, ám határozottan visszautasít. Igyekszem ezt elfogadni, ezek az ő határai. Bár néha nehéz visszatartani a kérdéseimet. Vince közlékenyebb, vele jó nagyokat szoktunk beszélgetni az élet fontos és kevésbé fontos hétköznapi történéseiről is. 

– Boldognak és kiegyensúlyozottnak érződik a kapcsolata a fiaival.

– Úgy érzem, az is. Kiegyensúlyozott. És most éppen, amikor beszélgetünk, jól is vagyok. A „most”-on van a hangsúly. A legváratlanabb pillanatokban tör rám a gyász, a nővérem hiánya. A minap egyedül ebédeltem, és elkezdtek potyogni a könnyeim; hogy miért nem a testvéremmel nevetünk épp valamin. Az életem egészét, vagyis az elmúlt több, mint ötven évemet vele együtt éltem le és meg. Amikor én megszülettem, ő négy és fél éves volt, a születésem percétől ismertem és szerettem. Apukám sajnos nagyon korán meghalt, ezért mi hárman voltunk lányok édesanyánkkal. Amikor már tudni lehetett, hogy nagyon beteg a testvérem, nem harcoltam. Nem hittem, hogy én vagyok a Jóisten. Beláttam, én nem tudom őt meggyógyítani. És sajnos más sem. 

Nehéz elfogadni, de világos volt, nem én irányítok. Az lehet csupán a dolgom, hogy segítsek. Anyaként nem akarom végiggondolni, nem is bírom elképzelni, édesanyánk mit él át. Ez nem emberre mért fájdalom. 

A világ legnagyobb tragédiája, amikor egy szülő elveszíti a gyermekét. Édesanyám egy erős és csodálatos ember. Szomorú és összetört. De nagyon boldog lesz, ha befut az a nőnapi hívás Vincétől és talán még Vilmostól is, akinek az volt az egyik első dolga most is, amikor hazalátogatott, hogy elmenjen Szolnokra a nagymamáját megölelni.