Lotti félelmei – gondolatok a képmutatásról, hazugságokról, belsőhangról 

A világosság elűzi a sötétséget, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.

Forrás: Pixabay 

Mitől félsz? – olvassa a kezében tartott kártya szövegét a tizenhárom és fél éves lányka. Jólesik ránézni, csupa mosoly, a két foga közti rés még vidámabbá teszi az arcát, szeme csibészes, haja hosszú és kócos, szóval minden pont olyan, amilyennek lenni kell, ha valaki tizenhárom és fél éves. Ez nyilván nem ide illő kérdés, gondolom én, mi lehet tőle távolabb, mint a félelem, maximum a sérüléstől félhet, mivel center egy menő csapatban. Ebben is tévedek, ami gyakran megtörténik velem.

Lotti (nevezzük őt így) váratlanul elkomolyodik, és elkezdi mondani, hogy a haláltól fél (na, ez konkrét, gondolom, vagyunk így néhányan ezzel…), bár meglepő ezt tőle hallani. Még furább, ahogy folytatja, igen, a haláltól félek, hogy nem tudom a halálom előtt teljesíteni azt a mindent, amit szeretnék az életemben. Én azt szeretném, hogy különleges életem legyen, ne olyan átlagos, hogy ház, kutya, két gyerek, autó. Szeretnék utazni, látni a világot, élni külföldön, majd hazajönni, megtalálni életem szerelmét, és ahogy sorolja ezeket, kipirul az arca, nevet a szeme, de kicsit szégyenlős is egyben, mintha restellné, amit mond. Biztatóan nézek rá, hogy csak mondja-mondja, hiszen ezek a percek jelentik a mai napom fényes részét, ezek a pillanatok adják a reményt, hogy a világ igenis normális.

Aztán Lotti elhallgat, arca a mai találkozásunkon először komorodik el, valamin nagyon gondolkodik. Felnéz, egy pillanatra úgy érzem, hogy a sírás kerülgeti, ahogy folytatja. 

Félek még azoktól az emberektől, akik úgy tesznek, mintha szeretnének, de közben hazudnak. A képmutató emberektől félek.

Hazafelé elgondolkodom, hogy vajon én mit válaszolnék erre a két kérdésre? Az első könnyebb, hiszen egyszer sikerült rendbe tenni magammal-magamban ezt a halálügyet. Hálás vagyok érte, ez a félelem nem motoszkál bennem. Azzal is számot vetettem, hogy esélyem sincs megvalósítani mindent, amiről álmodtam. Ha azt a listát nézem, ami megtörtént, úgy nagyjából rendben vagyok vele.

Lotti második félelme már nehezebb kérdés. Mondhatnám, hogy szerencsém van, és nincsenek az életemben kétarcú-kétszínű emberek. De ez sajnos, csak a közvetlen környezetemre igaz. Tágabb világomban már nehezebb eligazodni, sokszor érzem, hogy feketének mondják azt, ami szerintem fehér és fordítva.

A pszichológiában ismert Solomon Asch kísérlete az 1950-es évekből, ahol a csoportnyomás hatását vizsgálták a személyes véleményalkotásra. A feladat egyszerű volt: vonalak egymáshoz viszonyított hosszúságát kellett megítélni. A kacifántot az adta, hogy voltak beépített emberek, akik fals választ adtak, rövidebbnek állították a hosszabbat. 

A valódi kísérleti személy, általában a sorvégén, hat-nyolc ember után következett. És hiába volt nyilvánvaló a helyes válasz, mivel a többiek előtte mind a rövidet ítélték hosszúnak, a kísérleti személyek 33 százaléka csatlakozott a hibás válaszhoz.

Számomra megdöbbentő volt ez a kísérlet, hogy ennyire nem akarunk kilógni a sorból? Ennyire gyengék, sőt gyávák vagyunk, hogy nem mondjuk ki az igazat, amit látunk?

De van remény, mivel a kísérletben az is kiderült, hogy ha egyetlen (!) személy a sorban, a kísérleti személy válaszadása előtt, az igazat választotta, akkor a hazugság kórusának a hatása már csak hat százalék volt. 

Megnyugtató, hogy létezik az, amiben hiszek, hogy a világosság elűzi a sötétséget, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, és ne higgy annak az embernek, aki télen kalapot hord, mondják a székelyek.

Talán ezt tudom mondani Lottinak is, hogy járjon nyitott szemmel és jól figyeljen, mert a szíve érezni fogja, a belső hangja figyelmeztetni fogja, hogy kihez menjen közelebb és kitől meneküljön, ahogy a lába bírja.