A francia doktrína mindennek a 180 fokos ellentéte, ami egy, az alapjaiban igen egyszerű kétfokozatú alkalmazásra épül. A létfontosságú érdekeket ért fenyegetésre a válasz egy prestratégiai, figyelmeztető nukleáris lövés, majd egy posztstratégiai nukleáris csapás. Macron elnök izmozása ennek a „létfontosságúnak” a kiterjesztésére bizonyos „európai érdekekre” meglehetősen hamisan cseng, mivel szembemegy a gaullista nukleáris gondolkodás nyolcvanéves hagyományával, Raoul Castex 1945-ös híres-hírhedt cikkétől kezdve egészen napjainkig.

A NATO-ernyő esetében ez az 1966-ban létrehozott Nukleáris Tervezési Csoport (NPG) keretén belül lezajló konzultáción alapul. Ezen a „szoftveres” megoldáson túl létezik egy „hardveres” megoldás is a közös alkalmazás céljából előre telepített, „kétkulcsos” B–61-es gravitációs bombák képében. Az atomtöltet amerikai, a célba juttató eszközök sofőrjei európai pilóták. Ez a struktúra, bár nem tökéletes, de konzultációs befolyást és kézzelfogható érdekeltséget biztosít a szövetségeseknek a nukleáris műveletekben.

A francia atomarzenál esetében a döntéshozatal minden esetben az Élysée-palota gazdájának a kezében van. Mindez a francia alkotmány 15. cikkelye alapján, aminek a módosítása korántsem a szívgyengeségben szenvedők számára javasolt tornagyakorlat. A francia védelmi ernyő létrehozásához vagy egy teljesen új multilaterális konzultációs keret létrehozására lenne szükség (ami ellentmondana a gaullista elvnek a szuverén nukleáris függetlenségről), vagy pedig meg kéne győzni az európai „fogyasztókat”, hogy fogadjanak el egy nukleáris garanciát, amelyre nincs konzultációs befolyásuk.

A NATO-ernyő bicepszét az amerikai nukleáris triád adja. A hihetőséget pedig az amerikai arzenál komplexitása biztosítja, ami lehetővé teszi az adott helyzetnek leginkább megfelelő válasz precíz kialakítását. A francia eszköztár ennél sokkal szűkösebb, úgy a töltetek, mint a célbajuttató eszközök terén, ezért a rugalmassági foka is jóval kisebb. Chirac és az őt követő adminisztrációk igyekeztek kreatívabb doktrínákkal sámfázni a helyzetet, de a NATO-ernyő rugalmassági fokát még így sem tudták megközelíteni. 

Ami pedig az atomtöltettel felszerelt cirkálórakétákat hordozó Rafale vadászgépeket illeti, légi eszközként lévén szó, ezek könnyen telepíthetők és könnyen visszavonhatók, és ez a tény jelentősen meggyengíti azt a posztúrát, ami az elrettentés szerves részét képezi.

A francia atomernyő haszonélvezői eltűnődhetnek azon, hogy amit nyernek a réven, nem veszítik-e el a vámon. Ha eddig még nem képeztek célpontot egy esetleges orosz atomcsapás számára, akkor a „nukleáris” Rafale-ok telepítése ezt a problémát megbízhatóan megoldja. A problémát tovább tetézi, hogy kettős felhasználású eszközről lévén szó, nem lehet kizárni a lehetőségét annak, hogy Oroszország „árnyékra vetődik”, és a konvencionális fegyverzetű Rafale-okat nukleáris csapásmérő eszközként értékeli. Mivel az ezeket felszerelő új típusú cirkálórakéták száma igen alacsony (54), egy háború esetén a racionális lépés az oroszok részéről egy erőellenes (counterforce) csapás lenne a fenyegetés felszámolására. A kettős felhasználás kétélű jellegét Oroszország a saját hasznára fordíthatja, mondván, hogy ők a konvencionális, nem pedig a stratégiai légierőt támadták.

A haszonélvező befogadó országok eltűnődhetnek azon, hogy a francia paraplé haszna valóban meghaladja-e az atomcélponttá válás kárát. A svájciak az 1960-as években egy hasonló dilemmával szembenézve inkább lemondtak a saját atomfegyver-programjukról. Mindez persze nem egy teljes elemzés, csupán egy elemzés vázlata. 

Végső soron a gondolati alagút végén egy nehezen feloldható paradoxon vár Franciaországra. A javaslat politikai vonzereje a francia stratégiai autonómiából fakad, de stratégiai megvalósíthatósága megkövetelné a gaullista autonómia feladását a szövetségi integráció javára. Ha a franciák úgy döntenek, hogy nem tudnak ellenállni a La Gloire nosztalgiájának, és megteszik a lépést, egy sor további kérdés marad megválaszolatlanul.

Franciaország hitelesen újradefiniálhatja-e a „létfontosságú érdekeket” úgy, hogy azok az EU teljes területét lefedjék? Ha igen, milyen doktrinális alapon, és hihető lesz-e ez barát és ellenség számára? Nem kreálna-e a francia lépés egy veszélyes eszkalációs nyomást azon európai partnerek között, akik az amerikai garanciát megbízhatatlannak, a francia helyettesítőt pedig elégtelennek ítélik meg? Milyen szerepet játszana az Egyesült Királyság a Lancaster House-i együttműködés, illetve az USA-tól való függőség által két ellentétes irányba húzva? Végül, de nem utolsósorban, miért higgye el Kelet-Európa, hogy a francia nukleáris garancia hosszú távon megbízhatóbb lesz-e az amerikainál?

A legjobb megoldás Európa számára valószínűleg az lenne, ha a két biztonsági ernyő kiegészítené egymást anélkül, hogy ez a redundancia fellazítaná a létfontosságú kapcsolódásokat.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa