De lássuk, hogy mindez csupán az én benyomásom-e, és hogy a nemzetközi kapcsolatok empirikus kutatása cáfolja vagy igazolja-e a megérzésemet?
Mikor a védelmi szövetségi szerződések betartásáról van szó, akkor mindannyian Leeds, Long & Mitchell 2000-es kanonikussá vált kutatásába kapaszkodunk. Hogy miért? Azért, mert ez a negyed évszázaddal ezelőtti kutatás megbízhatóan leszállította azt az optimista, Istennek, államnak tetsző képet, ami lehetővé tette, hogy képletesen szólva a fülünkre húzva a paplant tovább alhassunk. A három derék elemző, empirikus adatokat állítva csatasorba, meggyőzően érveltek, hogy az általuk tanulmányozott esetek közel 75 százalékában az államok eleget tettek a szövetségi szerződésben vállalt kötelezettségeiknek. Vagyis nincs miért aggódni, Amerika továbbra is garantálja mindenki lelki békéjét, meg hát amúgy sincs ellenség a láthatáron. Tehát nyugodtan tovább lehet ballagni, komótos léptekkel a Fukuyama által kijelölt úton.

Voltak ugyan, akik még emlékeztek rá, hogy 1980-ban Saborsky felmérése ennek a gondosan retusált képnek a negatívját mutatta, a védelmi szövetségekben vállalt kötelezettségek alig 27 százalékos teljesítésével. De hát ugye a 2000-es évek elején az átkos 80-as évek őskornak számítottak, és az akkori okosság már nem tűnt relevánsnak a szép, új világ körülményei között.

A bomba 2018-ban robbant, amikor Berke­meier és Fuhrman felülvizsgálva Leeds és társai módszertanát és eredményeit, rámutattak, hogy bizony, kérem, 1945 óta a védelmi szerződések csupán 22 százalékát teljesítették. Mindez persze kínosan egybecsengett Saborsky 1980-as következtetéseivel. 2023-ban aztán Soyoung Lee újra megvizsgálta a dolgot igen-igen szigorú szemmel, és úgy találta, hogy 1945 után a védelmi szerződésekben vállalt kötelezettségek csupán hét százalékának tettünk eleget.

Mindezt kivetítve a mi valóságunkra, azt jelenti, hogy ha bajba kerülve feltárcsázzuk a NATO segélyszámát, akkor 14 hívásból egy alkalommal fogják csak felemelni a kagylót. 

Milyen következtetésre jutunk, ha összevetjük az utóbbi évtizedek empirikus kutatásait a bevezetésben felsorolt védelmi szövetségi „kapufákkal”? Arra, hogy semmi okunk nincs meglepetést mímelni. Gondolom, hogy nem árulok el titkot azzal, hogy a társadalomtudományi kutatások jelentős része vagy semmitmondó köldöknézés, vagy tudományos panírba mártott dühödt polémia. Ezúttal azonban, a kutatás és mindaz, amit a két kincstári szemgolyónkkal érzékelünk, jelentős mértékben egybevág.

Ahogy azt a bevezetőnkben bemutatott példák bizonyítják, nem a NATO vagy a Szabad Világ (sic) omlik össze, és a globális Dél emelkedik fel, hanem ugyanaz a cinikus strukturális logika működik mindkét oldalon. Amit látunk, az formális elkötelezettség csökkenő hozama és a geopolitikai autonómia növekvő értéke. Nem véletlen, hogy azok az államok, akik a legjelentősebb ugrást tették felfelé a szamárlétrán – gondolok itt Törökországra, Szaúd-Arábiára és az Emirátusokra – ezt a több irány felé nyitott autonóm külpolitikát követték és nem egy szövetség turistaosztályán gályáztak.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy melyik blokk kerekedett felül, hanem az, hogy léteznek-e még de facto blokkok, és hogy a szövetségek a biztonsági szférában vagy pedig már csak a papírgyűjtés szempontjából relevánsak-e. Végül, de nem utolsósorban érdemes lenne megmagyarázni azt, hogy hogyan alakulhatott ki ez a szakadék a szövetségekkel kapcsolatos percepció és a valóság között?

Az első és legfontosabb ok, hogy évtizedeken át nem a szövetségek általános megbízhatóságát mértük, hanem azon szövetségek bukási arányát, amelyek elég gyengék voltak ahhoz, hogy próbára tegyék őket. Ha voltak is szkeptikus hangok, például az amerikai kiterjesztett nukleáris elrettentés hihetőségével kapcsolatban, azokat igyekeztünk nem meghallani, lelkünk nagyobb nyugvása végett. A második ok, hogy a nukleáris elrettentés és a kölcsönösen biztosított megsemmisítés rémképe gondoskodott róla, hogy bizonyos védelmi szerződések sohasem legyenek próbára téve. A harmadik ok az úgynevezett hegemón szubvenció volt. A szövetség domináns hatalmai különböző mellékes kifizetésekkel, kereskedelmi szerződésekkel, a politikai, biztonsági és médiaelit korrumpálásával tartották össze ezeket a rendszereket. A gyakorlati biztonsági osztalék irrelevánssá vált. A negyedik és a legfontosabb ok az intézményes tehetetlenség a civil és biztonsági bürokráciák, továbbá az agytrösztök és a média berkeiben.

Milyen gyakorlati következtetéseket kell mindebből levonnunk?

Az empirikus adatok és a következtetések általánosíthatósága miatt semmi jogunk nincs feltételezni, hogy egy brüsszeli központú biztonsági szövetség megbízhatóbb lesz-e, mint egy washingtoni központú. Ha pedig már szurkálódok, nem hagyhatom ki az eurázsiai romantikába révedő igazhívőket sem. Miért gondoljuk, hogy egy Moszkva-, Peking- vagy éppen Dusanbe-központú szövetség megbízhatóbb lesz, mint a dekadens nyugati megfelelői? Az utóbbi másfél év példái arra mutatnak, hogy legkevésbé sem az.

Az itt felvázolt trendek egyértelműen arra utalnak, hogy a stratégiai autonómiának csupán egyetlen életképes formája van, és ez az államok autonómiája. A szuverenistáknak ezt amúgy sem kell megmagyaráznom. Azok pedig, akik egy valóban erős európai hadsereget szeretnének látni, azoknak meg kell érteniük, hogy egy ilyen konstrukció csupán az erős tagállamok erős hadseregeinek az alapozására húzható fel.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa