Zsíros, mégis finom húsát különösen nagyra becsülték. Azért, hogy a bőrt könnyebben lenyúzzák, parázsra dobták a halat, majd a megtisztított állatot ujjnyi vastagságúra szeletelték, nyársra húzták citrommal és zsályával, végül nyílt tűz mellett megsütötték. A XIX–XX. század fordulóján leves, kocsonya és füstölt változat is készült belőle. Rézi néni (1876) gyökérzöldségekkel főzte az angolnakockákat és hidegen, ecettel és olajjal ajánlotta. Hasonlóan tett Csáky Sándor is (1929), aki ecetes-hagymás mártással és főtt tojással keverte össze a zöldséglében megfőtt, kockára vágott angolnát.
Garda
A garda neve ma már kevesek számára cseng ismerősen, pedig Kovácsics Mátyás (1904) és Magyar Elek (1939) egyaránt kihagyhatatlannak találta a halászléből. Herman Ottó az ezüstös halak közül a legragyogóbbnak nevezte. Ősszel nagy rajokban vonult, a gardajárás pedig egész közösségeket mozgatott meg. Jókai Mór unokahúga, Váli Mari azt írja,
volt nagy szüretük a Balaton-parti szegény halászoknak, de abba is hagytak ám minden dolgot, ha tudomásukra jutott, hogy jön a garda, még a pap a prédikációját sem hallgatták végig, ha az a hír a templomban érte őket.
Váli Mari nagybátyja, Jókai és annak felesége társaságában egyszer egy balatoni gardalakomán is részt vett. Ehhez az őrszemeknek már hajnalban figyelniük kellett a víz színét, és ha meglátták a halakat, titkos jellel értesítették a halászokat. A kifogott gardát sűrűn bevagdalták, paprikás sóval dörzsölték be, majd nyársra húzva a parázs mellé tűzték. A vendégek a nyársról csipegették a füstös, szaftos falatokat. Váli szerint
Olyanforma halacska ez, mint a hering, csakhogy sokkal hosszabb, és rendkívül ízletes falat, még a pisztráng sem vetekedhetik vele.
A hal mellé puha cipót ettek és vendéglátójuk, Mórocza Kálmán balatoni borát itták: egyszerűségében volt ínyenc lakoma ez.
Menyhal
A menyhal a tőkehalfélék egyetlen édesvízi képviselője, hidegkedvelő, télen aktív faj. Szálkamentes húsa és nagy méretű mája miatt már a XVI. században is kedvelt alapanyag volt. Fahéjjal ízesített mandulás-körtés-almás-mazsolás lében főzték ekkoriban. A Zrínyi-család csáktornyai udvarában a XVI. században savanykás, úgynevezett „éles lében” borssal és ecettel készült, vagy olajos, sárga mártásban. Ették a menyhalat egressel is. Rézi néni 1876-ban már nem cifrázta ennyire, ő egyszerűen zsemlemorzsa és liszt keverékébe forgatta a halat és zsírban sütötte, majd főtt gyümölccsel tálalta. Citrommártás is készülhetett a sült mellé a szegedi főzőnőnél: ehhez tejfölt tett a tűzre, majd petrezselymet aprított bele, citromhéjat reszelt hozzá, majd egy kevés citromlével beforralta. Melegen öntötték a halra.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!