Emlékszem, hajdanvolt ifjúkoromat végigkísérte a Barátság kőolajvezeték, mint elnevezés és szókapcsolat. Újbeszédnek tűnt, utáltam. Jócskán benne voltunk még a komcsi érában és a nafta a Szovjetunióból érkezett, tehát abból az országból, amelyik megszállás alatt tartotta a hazámat. Köszi az ilyen barátságot, hogy mentett volna meg tőle előbb a Jóisten, az ellenségeinkkel valahogy csak ellettünk volna, különösen azután, hogy a ma már áldott emlékezetűnek tűnő Brandt kancellár kinyitotta az ablakokat a keleti fronton.

Arra is emlékszem, hogy rengetegen be voltak fosva, hogy most mi lesz, én meg felszabadultam. A név viszont (Barátság) maradt, mert ahogyan azt a csodálatos Török Ádám megénekelte, „kell a barátság, add tovább” és már nem zavart többé.

De egy későbbi, alig néhány évvel ezelőtti emléket is ideragasztanék, amikor a jósnak sem utolsó egykori fehér inges srác, aki azóta Európa legnagyobb államférfijává képezte ki magát, azt találta mondani, hogy egy ilyen cső úgy néz ki, hogy az egyik végén beöntik a matériát, a másikon meg kijön. Jó esetben. Aztán felgyorsultak az események. A legdurvább, bűzlő banderista hagyományokat leporoló keleti szlávok egy része szintet lépett, sőt ugrott. Először felrobbantották az Északi Áramlatot. Az egyik tettest a lengyelek azóta sem adták ki Németországnak.

Itt meg is pihenhetünk egy pillanatra. Ha valaki nálam jobban szereti a lengyel bratankikat, az már lengyel. De itt most – reménység szerint csupán átmenetileg – nagy a baj. A jelenlegi vezetés összebalhézik velünk, akikkel már ezer éve megy a barátkozás, és elkezdi simogatni azokat, akik folyamatosan tizedelték őket. Ehhez képest a Stockholm-szindróma egy enyhe lefolyású, könnyen kezelhető neurózis.

Az önsorsrontó németekkel kapcsolatban is felmerült közben egy kis probléma. Évtizedeken keresztül elfelejtettek németnek lenni, ami így visszanézve talán jobb is volt, most meg kezdenek átesni a Leopard (Tigris) tank másik oldalára. Viszonylag gyorsan eljutottak a sisakküldéstől a sorozás gondolatáig. És mindeközben Ursula, Weber és ez a Merz, akire pár év múlva Brandttal, Schmidttel és Kohllal ellentétben a kutya sem fog emlékezni, teli tüdőből fújják a háborús passzátszelet, hogy a második vonalbeli eszelősökről most ne is beszéljünk. Nem volt elég csak a múlt században kétszer.