Kalandvágy és valódi diktatúra

Vélemény

Kalandvágy és valódi diktatúra

HETI AGYRÉMEK – A gyűlölet jómódú talpasai ukrán zászló alatt vonultak március 15-én.

Hegyi Zoltán

orbán viktor Tisza Párt Békemenet diktatúra rendszerváltás március 15. 2026. 03. 18. 5:43

Fotó: MTI/Illyés Tibor

A politikai rendezvények árnyékában mintha kissé háttérbe szorult volna maga az évforduló, azaz hogy mit is ünnepeltünk néhány napja. Nos, az 1848–49-es magyar forradalmat és az abból kinövő szabadságharcot. A dicsőséges események aktualizálása persze nem feltétlenül vétek, bár évtizedeken át azt hallottuk, hogy de bizony az, és hogy jön X vagy Y ahhoz. Ehhez.

Magam úgy voltam a revolúció felidézésével, hogy miután átestem volna az ilyentájt esedékes és aktuálisnak nevezhető pánikrohamon (hová tettük szívem tavaly ilyenkor a kokárdákat, amikből pedig már komoly gyűjteménnyel rendelkezünk) és mielőtt rákattantam a Békemenetre, aminek az elnevezése is rém aktuális, elmerültem kissé a személyes emlékekben. Amiknek egy részét pár nappal ezelőtt a Veszprém vármegyei Napló megtisztelő javaslatára meg is osztottam a nyájas és egyben türelmes olvasókkal.

Idéznék is belőle menten néhány passzust. Gimnazista koromban, a hetvenes évek második felében diktatúrában éltünk (nem olyanban, mint amilyenről mostanában delirálnak a fogalmatlanok, hanem valódiban, amely néhanap kissé puhulni tűnt ugyan, de keménykedett is rendesen), amelyben ezernyolcszáznegyvennyolc és ezerkilencszázötvenhat pesti srácai csillagok voltak a szemünkben, sztárok, ha úgy tetszik. Sokan voltunk kevesen, akik így éreztünk, de legalább ismertük egymást, nem kellett bemutatkoznunk (március) tizenhatodikán az igazgatói irodában. Mert

a rendőrök (belügyesek) persze elküldték az iskolának az előző napi Kossuth-nótázásról, vöröszászló- cincálásról (mert azt is kirakták az idióták) szóló „tényállást”, nem említve természetesen az igazoltatásokat, a kokárdáink letépését és a Kádár-kolbász (gumibot) alkalmazását.

A radikálisabb arcokat persze már tizennegyedikén preventíve bevitték a yardra koszt-kvártély, aztán két nap múlva mehettek Isten hírével, vissza a munkásőrszürke hétköznapokba.

Ízelítőnek ennyi, a teljes cikk (hogy egy idegesítő metódust alkalmazzak az online világból) elolvasható a Veol.hu-n.

Drága dezinformált fiatal barátaim, kik velünk ellentétben a világnak azon a pontján tanultok, ahol csak akartok, és azt, amihez éppen kedvetek szottyan, és két jóízű mocskos fideszezés és diktatúrázás közben az a legfőbb gondotok, hogy az elnyomott szüleitek által összeszedett berlini, barcelonai, umbriai lakásotokat (nagy a nyomor) kiadjátok-e vagy inkább lakjátok,

nos ez csak egy szelet egy vérbő diktatúrából, amiről nektek szerencsére fogalmatok sincs. Persze ki lehet próbálni, London helyett irány Észak-Korea, oszt lehet nyafogni, hogy szakadozik a net és elfogyott a szójalatte.

Isten látja lelkemet, nincs bennem egy cseppnyi irigység sem, sőt kimondottan és kifejezetten örülök, hogy kalandvágyból itthon maradtunk, jól-rosszul megcselekedtük, amit a haza megkívánt, aztán még

kibekkeltük a Horn Gyufa–SZDSZ-érát, Gyurcsányt és a haverjait, lovasrohamot, könnygázt és szemkilövetést, a borzalmas Bokrost és tettestársait, hogy ti mindezek után „bátran” ordítozhassatok az utcán ebben a rohadt nagy diktatúrában,

hogy aszongya O1G, és ha úri kedvetek úgy tartja, szabadon a nyakunkra hozhassatok egy újabb eszelőst. Megszoktuk már az ilyesmit. A magyar történelemben mindig akadt néhány százezer polgártárs púpnak a hátunkon, akiket cipeltünk magunkkal. Lenin-fiúkat, nyilasokat, pufajkásokat, mikor kik jöttek, mentek. Az a rossz hírem van, hogy mi meg maradtunk, megmaradtunk és maradunk.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy egyre reménytelenebbül, de azért elszántan próbálom összerakni a mindenszarista szekta szociológiai és patológiai puzzle-ját. A március 15-én ukrán zászló alatt vonuló, az Orbán Viktor unokáit kivégezni szándékozó degeneráltaknak tapsolva helyeslő, vigyorgó fejes szeretetországiak összetételét. Nézem a gyűlölet jómódú talpasait, a NER valódi haszonélvezőit, akik még a Diákhitel Központ egykori vezérigazgatóján is túltesznek szájkaratéban. Két szándékosan nagyon egyszerű példa jön.

Ott vonulnak azok, akik már megint becsomagoltak, és azzal fenyegetőznek, hogy amennyiben már megint a Zorbán győz, ahogy szokott, ők bizony elmennek innen. Aztán persze maradnak, pedig a határok nyitva állnak ebben a szörnyű diktatúrában, Nobel-díj sem kell a lelépéshez,

és sokan még a repülőjegyükbe is beszállnának, de csak oda. Nekik legfeljebb lakcímkártyájuk van, nem hazájuk.

A másik szegmens az már tényleg a síkhülye kategóriába tartozik, ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy megszületett. Áll a forradalmi és egyben rendszerváltó hangulatba kerülő ifiasszony a benzinkút pénztáránál, mögötte szépen alakul a sor, és kiveri a patáliát, hogy forgalmi engedély szükségeltetik a 615 forintos dízelhez. Mert ez sem jó, mer’ a Zorbán, tegyük hozzá amiatt és annak ellenére, hogy a csaj idolja szakmányban robbantgatja a vezetékeket. A sor végéről kislányos hangon érkezik a javaslat: akkor fizessen hétszázat drága, és menjen szépen a p…csába. Nos, így megy ez. Uram, Istenem, a te állatkerted immáron szafari méretűvé növekedett.