Isten látja lelkemet, nincs bennem egy cseppnyi irigység sem, sőt kimondottan és kifejezetten örülök, hogy kalandvágyból itthon maradtunk, jól-rosszul megcselekedtük, amit a haza megkívánt, aztán még 

hogy aszongya O1G, és ha úri kedvetek úgy tartja, szabadon a nyakunkra hozhassatok egy újabb eszelőst. Megszoktuk már az ilyesmit. A magyar történelemben mindig akadt néhány százezer polgártárs púpnak a hátunkon, akiket cipeltünk magunkkal. Lenin-fiúkat, nyilasokat, pufajkásokat, mikor kik jöttek, mentek. Az a rossz hírem van, hogy mi meg maradtunk, megmaradtunk és maradunk.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy egyre reménytelenebbül, de azért elszántan próbálom összerakni a mindenszarista szekta szociológiai és patológiai puzzle-ját. A március 15-én ukrán zászló alatt vonuló, az Orbán Viktor unokáit kivégezni szándékozó degeneráltaknak tapsolva helyeslő, vigyorgó fejes szeretetországiak összetételét. Nézem a gyűlölet jómódú talpasait, a NER valódi haszonélvezőit, akik még a Diákhitel Központ egykori vezérigazgatóján is túltesznek szájkaratéban. Két szándékosan nagyon egyszerű példa jön. 

és sokan még a repülőjegyükbe is beszállnának, de csak oda. Nekik legfeljebb lakcímkártyájuk van, nem hazájuk.

A másik szegmens az már tényleg a síkhülye kategóriába tartozik, ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy megszületett. Áll a forradalmi és egyben rendszerváltó hangulatba kerülő ifiasszony a benzinkút pénztáránál, mögötte szépen alakul a sor, és kiveri a patáliát, hogy forgalmi engedély szükségeltetik a 615 forintos dízelhez. Mert ez sem jó, mer’ a Zorbán, tegyük hozzá amiatt és annak ellenére, hogy a csaj idolja szakmányban robbantgatja a vezetékeket. A sor végéről kislányos hangon érkezik a javaslat: akkor fizessen hétszázat drága, és menjen szépen a p…csába. Nos, így megy ez. Uram, Istenem, a te állatkerted immáron szafari méretűvé növekedett.