Ezért is érthető, hogy Orbán Viktor nem akart több, a sportból kölcsönvett szóhasználattal élve „ki nem kényszerített hibát” elkövetni. Azaz: bevállalni egy újabb proaktív, kezdeményező, önjáró, lelkes és agilis, de tetteinek, döntéseinek politikai következményeit előre felmérni nem mindig képes köztársasági elnököt. Ezért esett a választás az addig nyolc éven át az Alkotmánybíróság elnökeként visszafogottan ténykedő, csendes, halkszavú jogászra, Sulyok Tamásra. Aki korábbi funkciójából fakadóan alapos elméleti tudással és komoly mindennapi tapasztalatokkal is rendelkezett a törvények fölötti normakontroll gyakorlásában. Amit alapvetően az Alkotmánybíróság végez, de a köztársasági elnök is szereplője a folyamatnak.

 Olyannyira, hogy ha egy adott törvényről úgy gondolja, hogy ez szükséges, ő maga küldheti azt el normakontrollra a taláros testülethez.

A parlamenti kétharmados Fidesz-többség gond nélkül meg is választotta Sulyok Tamást köztársasági elnöknek, és egy zökkenő-, sőt eseménymentes pálya nézett ki mind a kormánynak, mind pedig az államfőnek. (Ne feledjük: voltak már korábban is rázós szituk; Schmitt Pál plágiumbotránya, majd pedig lemondása után szintén „jól jött” egy nyugis, balhémentes elnök, Áder János személyében tíz éven keresztül.) 

És valóban végezte is a dolgát; olyannyira, hogy még vétózott, és az Országgyűlésnek vissza is küldött törvényeket. Visszaküldött, nem pedig simán csak ült rajtuk és nem küldte vissza az alkotmányban meghatározott határidőn belül – ahogy Göncz Árpád tette.

Az ellenzék természetesen bábelnöknek titulálta, illetve ennél sokkal méltatlanabb, degradálóbb kifejezés(eke)t is kitaláltak rá. Ami nyilván őket minősíti. Meg hát persze megmutatja a szokásos kettős mércét: nekik szabad az államfőt sértésekkel illetni, de ha mi mertünk tényszerű megállapításokat tenni azokról a kommunista rendszerben elkövetett sunyiságokról, majd pedig államfőként elkövetett alkotmánysértésekről és hasonló gazemberségekről, amelyek Göncz Árpád nevéhez fűződtek, akkor rögtön visítani kezdtek a cselédsajtójukban, hogy nem tiszteljük a halott államfőt, gyűlölködők vagyunk stb.

Attól, hogy Sulyok Tamás nem egy harcias, karakán, karizmatikus politikus; attól, hogy köztársasági elnöki tisztségében nem proaktív módon viselkedik; attól még a degradáló kifejezések, az elnökkel és hivatalával szembeni tiszteletlen megnyilvánulások alpáriak és méltatlanok voltak. Ám ha korábban azt gondoltuk, hogy a korábbi ellenzéki politikusok, megmondóemberek (ja, most már hivatalosan is influenszernek hívjuk őket), illetve a követőik prosztó módon nyilvánultak meg Magyarország legfőbb közjogi méltósága felé, akkor jött Magyar Péter, és azt mondta: „Fogjátok meg a söröm!”

Pokol Béla alkotmányjogásznak természetesen igaza van, hogy az a megválasztott miniszterelnök, aki a magyar jogszabályok (nem utolsósorban az alkotmány) rendelkezései szerint, azoknak megfelelően hivatalát viselő köztársasági elnököt lemondásra szólítja fel, az olyan mértékű szembemenés az alkotmány szellemével (Sólyom László után szabadon), hogy nemcsak nem méltó a miniszterelnökségre, hanem valóban jogilag sem szabadna ezt a funkciót betöltenie. De hát próbáljunk meg érvényt szerezni ennek a jogi kérdésnek a parlamentben ülő (esetenként a lábukat a székre feltevő) 141 darab kólásdobozzal szemben – good luck!

Pedig lett volna lehetősége rá Magyar Péternek, hogy rácáfoljon mindazokra, amik személyiségével, emberi minőségével kapcsolatban keringenek róla a közbeszédben. Vagy ha korábban igazak is voltak, legalábbis komoly személyiségfejlődést mutatva, meghaladhatta volna ezeket. De nem. Ő még rá is tromfolt. Persze ezzel is tisztában vagyunk: a véresszájú, vérgőzös, véreres szemű szektahíveknek ez a stílus kell, ez a menő. És igen, az is igaz, amit – ha jól emlékszem – Gulyás Gergely mondott, hogy a politikában a választási győzelem után a vesztest tovább ütni ha nem is ízléses, de bevett gyakorlat. 

Ám ez nem zárta volna ki a méltóság, legalábbis annak szikrájának megcsillanását. Hogy üti a leszavazott politikusokat, de az egész ország, minden állampolgár miniszterelnöke akar lenni. Hogy van benne nagyvonalúság. Nem pedig pitiáner bosszúvágy, és mindenen, a szokásjogon és a jogszabályokon is átgázoló, törtető gátlástalanság. Hogy békességet, konszolidá­ciót, valóban „szeretetországot” akar, nem pedig tanácsköztársaságot. Hogy erős felhatalmazás birtokában is betartja a szabályokat.

A köztársasági elnök hivatali idejének kitöltése ugyanis jogszabályokon alapul. Pontosabban ez a magyar alkotmányosság egyik alapja. Ha ezt valaki felrúgja (még hogyha erre esetleg van is jogtechnikai lehetősége), onnantól nem beszélhetünk alkotmányosságról, jogállamról, demokráciáról Magyarországon, ahogy arról Schiffer András is nagyon találóan beszélt a minap – ha jól emlékszem – Gavra Gábor podcastjében. Meg hogy persze, lehetne rosszabb is: Rákosi Mátyás egyszerűen letartóztatta az akkori köztársasági elnököt, Szakasits Árpádot (aki persze, maga is megérte a pénzét, de ez egy másik kérdés). Ehhez képest a lemondásra való felszólítás, a folyamatos nyomás alá helyezés még egész humánus, ha úgy vesszük. Akár fel is akaszthatná, a hívei tapsolnának, mint a középkorban.

Még egyszer, igen, tudjuk, a Tisza-szektát mindez sajnos nem érdekli, és a Potemkin-miniszterelnök nekik játszik. Még véletlenül sem kormányoz. Azt nem is tud, valószínűleg nincs is szándékában. Azt jól vagy rosszul, de megoldják a miniszterek, meg az őket idedelegáló különböző brüsszeli intézmények, NGO-k stb. (Inkább rosszul.) 

(Utóbbit Kajdi Csaba „Cyla” kitűnően fogalmazta meg, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire tetszeni fog bármi is, amit ő mond vagy csinál. Az ébredés megkezdődött, még ha hosszú is lesz.)

Ahogy szintén Schiffer András fogalmazott: Sulyok Tamás most egész egyszerűen nem mondhat le. Mert azzal maga is azt mondaná: a magyar demokrácia és alkotmányosság lefektetett alapjai, a rendszerváltozás verejtékkel meghozott, a térség más országaival ellentétben 35 éven át politikai stabilitást biztosító kompromisszumai valójában nem számítanak, tetszés szerint felülírhatók. A miniszterelnök utasíthatja a köztársasági elnököt. Bármire – akár arra is, hogy lemondjon.

De én még ennél is messzebb megyek. És ez már nem annyira politikai, hanem spirituális természetű. Sulyok Tamás most nem pusztán a politikai stabilitást, a magyar alkotmányt védi. Hanem megdicsőül. Valószínűleg ahogy az államelnökséget sem, úgy ezt pedig végképp nem akarta. Ez aztán tényleg távol áll a habitusától. De az élet néha produkál váratlan helyzeteket. Isten néha meglepő módon használ embereket. Meglepő módon a közösség számára, és meglepő – vagy inkább személyes kihívást, önmagunk meghaladását jelentő – módon az egyén számára is. Néha olyan feladatot jelöl ki nekünk az Úr, ami jóval kívül esik a komfortzónánkon, amihez igencsak fel kell kötni a gatyánkat. Ami nagyon nem testhezálló szerep – mégis be kell vállalni, végig kell csinálni.

Sulyok Tamás alapvetően egy „száraz” jogász, egy csöndes öregúr. 

Az utolsó komoly fék és ellensúly a modern kori jakobinus diktatúrával, annak ­Robespierre-t, Kun Bélát és Rákosit idéző, azt Chávez, Trudeau és Tusk gazemberségeivel modernizáló szektavezérével szemben.

Önnel vagyunk, Elnök úr, tartson ki!