Amerika ma 250: Csak kétszázötven?

Az Egyesült Államok ma ünnepli 250. születésnapját. Július 4-e a függetlenség napja; a brit fennhatóság alatt lévő észak-amerikai gyarmatok kongresszusa ezen a napon fogadta el a leginkább Thomas Jefferson (kisebb részben Benjamin Franklin, John Adams, Roger Sherman és Robert R. Livingstone) által fogalmazott Függetlenségi nyilatkozatot. Vagyis: elszakadtak Nagy-Britanniától.

Benjamin Franklin, John Adams és Thomas Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazása közben egy korabeli festményen. Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images  

De miért is lényeges ez? Azért, mert azt láthatjuk, hogy kétségtelenül vannak régi, patinás államok a világban, sőt, ősi népek, civilizációk is, de az államok létrejötte, sőt, a nemzetté válás is egy dinamikus, állandóan zajló folyamat. Amiben sok-sok 250 évnél fiatalabbat találunk.

A „fiatalság” mellett a másik kérdés, illetve elem, amit hajlamosak egyesek kétségbe vonni, az az amerikai nép, nemzet, mint olyan. Merthogy a tagjai rengeteg különböző etnikai háttérrel rendelkeznek, számos különböző országból érkeztek, ahonnan eltérő kultúrákat hoztak magukkal, és tartják ezeket sokan a mai napig is. Igen, de mégsem. A „melting pot” (olvasztótégely) kifejezés tényleg találó. És nem csak gyakorlati értelemben. Nem csak abban áll, hogy az országba érkezők egy nagy, közös gazdasági-politikai egység részévé válnak. Hanem tényleg „amerikaiak” lesznek. Magának a nemzettudatnak része ez a fajta „sokszínűség az egységben”. (E pluribus unum – pontos fordításban sokból egy, ami eredetileg az országot megalapító tizenhárom volt gyarmat egyesülést jelentette, de egyben egy szellemiséget is kifejezett, ami az ország mind területi, mind népességbeli bővülése során mindvégig megmaradt.) 

Megmaradt? Még csak ez sem teljesen pontos. Erősödött. Az évek, évtizedek (és mintegy két évszázad) során egyre nőtt a nemzeti büszkeség. Az egyébként jelentős részében meglehetősen zord időjárási körülményekkel bíró kontinens meghódítása óceántól óceánig („tengertől fénylő tengerig”), a világ legnagyobb gazdaságának és katonai erejének felépítése, majd pedig a nemzetközi sikerek (háborús győzelmek, gazdasági dominancia, kulturális hegemónia stb.) mind-mind az amerikai kivételesség érzetét keltették az emberekben. És ehhez mindenki kapcsolódni is akart.

Amerika nemcsak a lehetőségek földje („land of opportunities”) volt, nemcsak olvasztótégely, hanem identitást is képzett és adott.

De hová lett mára a büszkeség? Merthogy a médiában, értelmiségi diskurzusokban folyton szégyenérzetet, önostorozást tapasztalunk. Legalábbis azt akarják, hogy ilyen érzete támadjon az embereknek. És részben sikerül is: egyes társadalmi csoportok (például egyetemisták vagy a kertvárosi fehér liberális nők) körében termékeny talajra is hullott az öngyűlölet magja. A neomarxista, woke-értelmiség szerint az Egyesült Államok az indiánoktól elrabolt földön épült, elnyomja a színes bőrűeket és így tovább. (Érdekes, mégis színes bőrűek igyekeznek a világ minden tájáról odaköltözni...) 

Ez csak az amerikai társadalom egy része. Amely társadalom végletesen ketté van szakadva. Igen beszédes felméréssel találkoztam a minap: az volt a kérdés, büszkék-e arra, hogy amerikaiak, illetve melyik pártra szavaznak. A 2000-es évek elején még a lakosság 90 százaléka vallotta magát büszke (vagy nagyon büszke) amerikainak, mára viszont 58 százalékra esett ez az arány. Viszont a republikánus szavazók körében gyakorlatilag stagnál. A csökkenés szinte teljes egészében a demokrata párti szavazók körében mérhető.

Persze a 250 év nem minden momentuma ad okot büszkeségre. Valóban kiirtották, rezervátumokba zárták, ellehetetlenítették az indián őslakosságot. Valóban volt rabszolgaság. De a médiából sugárzott torz képpel ellentétben a rabszolgaság intézménye nem az Egyesült Államok találmánya. Évezredek óta létezett, sőt, egyes helyeken (Oszmán Birodalom) még a XX. század elején is fennállt, amikorra Amerikában már réges-régen eltörölték. Ráadásul a rabszolga kosztot-kvártélyt kapott, tehát a munkaadója („tulajdonosa”) biztosította számára az elemi létfeltételeket. Ma egy multicéges munkavállaló (nyilván nem a felső vezetők) némi pénzt kap ugyan a munkájáért (igen keveset), de ebből kell biztosítania saját maga és családja számára a létfenntartást. Igaz, nem kötelező ott dolgoznia, de nem biztos, hogy jobb a helyzete, mint egy felvilágosult déli nagybirtokos rabszolgáinak a XIX. század első felében. (Ez a kérdés messzire vezetne.)

A 90-es évek elején a Danubius Rádióban az akkori főnököm, Kálmán Zsuzsa egyszer megkérdezte tőlem: mit szeretek/szerettem a legjobban Amerikában. (1984 és 1986 között éltünk Kaliforniában a szüleimmel, amikor apám a Santa Barbara-i Egyetem vendégtanára volt.) Azt válaszoltam, hogy a mindennapok kiegyensúlyozott nyugalmát. Zsuzsa erre jól rácsodálkozott. Valószínűleg arra számíthatott, hogy a hamburgert, Disneylandet, a hollywoodi filmeket vagy a szuperhős akciófiguráimat fogom mondani. Esetleg a zenét.

Az utóbbi tényleg ott van a második helyen. Az amerikai zene, legalábbis ami számomra az igazi amerikai zene, a dallamos, rádiós rockzene, helyenként némi countrygyökerekkel (Eagles, Journey, Toto, Kansas, Foreigner, REO Speedwagon, Restless Heart  stb.) – na az tényleg fantasztikus. És pontosan az jön át belőle, amit az első helyre tettem: a mindennapi élet kiegyensúlyozott nyugalma. Lehetnek persze hullámvölgyek, problémák az életben, szerelmi bánatok, de mindig ott van az „everything's gonna be all right”, a „minden rendben lesz” érzése. Mai fejjel már az egész mögött felsejlő társadalmi-politikai alapokat is értem. Maga a szabályokra, törvényekre épülő világrend volt az, amit az USA-ban gyerekként megtapasztaltam. Az, hogy van a dolgoknak egy menete, rendje, ami persze időnként lehet idegesítő, de alapvetően biztosítja a következő napot, hónapot, évet.

Persze lehet azt mondani, hogy Santa Barbarában, Kaliforniában egy privilegizált környezetben, a hétköznapi Amerikától elszakadva éltünk. De ez nem igaz. Akkor (még) Kalifornia is maga a hétköznapi Amerika volt. Jobb, kellemesebb volt ugyan ott az élet, mint Dél-Dakotában (vagy akár mint Washington DC-ben, ahol nyáron meg lehet dögleni a páratartalomtól), de még messze nem létezett a mai szintű totális elszakadás a szűk elit, a felső egy százalék és a hétköznapi emberek között. Mindenki többé-kevésbé ugyanazokkal a problémákkal küzdött, és alapvetően meg is tudott velük küzdeni. Nem azért, mert olyan marha erős, skandináv típusú védőháló lett volna körülötte. Az állam nem biztosított jólétet, de még létminimumot sem. Azt a fajta kiszámíthatóságot viszont igen, ami ahhoz kellett, hogy az embernek ne félniük kelljen a holnaptól, hanem dolgozniuk érte. És meg is érte dolgozni.

Abban, hogy mára ennyit csökkent a nemzeti büszkeség, bizonyára szerepe van a stabilitás, a mindennapok nyugalma elvesztésének is. Csak éppen milyen abszurd, hogy pont azon párt szavazói körében csökkent a nemzeti büszkeség, amely a legtöbbet is tett azért, hogy a kiegyensúlyozott nyugalom, az ezt lehetővé tevő gazdasági berendezkedés felboruljon, különös tekintettel a mindezt átható társadalmi konszenzusokra.

A bűnözés relativizálása, a bűnözők áldozatként való beállítása, jogaik piedesztálra emelése, a deviáns életformák normalizálása a közgondolkodásban — ezek mind-mind a korábbi konszenzussal, kiszámíthatósággal, normalitással mentek szembe. Még a végén azt gondolja az ember, hogy szándékosan csinálták.

Donald Trump és kormánya világosan láthatóan vissza akarja fordítani a folyamatot. Nem csak újra naggyá tenni Amerikát, visszaadni nem csak a nemzeti büszkeséget, de úgy általában a normalitást is. Good luck! And happy birthday!

Borítókép: Évfordulós dekoráció az Egyesült Államokban (Fotó: Europress /AFP)