Istenem – gondoltam ekkor –, mennyi személyes sérelem. Milliónyi. Csalódott egykori fideszesek tömege. Mondjuk nekem vannak gyerekeim, unokáim, mégis mindenből mindig kimaradtunk, a pályázatoktól az adókedvezményekig, mégsem jutott eszembe ezért revansot venni. Mert akadnak egyéb szempontok is. Talán magasabbak is. Aztán rátértünk a választások óta eltelt időszakra is. Szekrények, csontvázak.

Legfeljebb van, aki a kárpátaljai gyerekeknek küldi, és akad, aki vesz belőle magának még egy Porschét. Ahelyett, hogy a viselkedésével (is) hozott volna magával még egy embert. Jelleme válogatja. A lenyúlásával fenyegetőzni viszont valódi bolsevik tempó.

A békés sörözgetés ezen szakaszában zsebcselhez (Hidegkúti, Hrabal) folyamodtam, és egy rövid időre rátértem 

Hogy a célközönségnél ha már az nem is esett le, hogy az épületet, a festményeket, a szobrokat Orbán Viktor nem vitette el a GLS-szel, mert azok a magyar nép tulajdonát képezik teraszostul, és hogy az „étterem” konkrétan egy menza, ahol a magyar miniszterelnök habitusát ismerve nyilván nem valami fancy menüt szolgáltak fel nap mint nap, legalább a vaságyon elgondolkodhattak volna egy percre. Tehát hogy a bútordarab egyszemélyes, puritán, hogy ne menjünk messzire, kolostorba illő, nem volt mellette semmilyen por, viszont Magyarország miniszterelnöke, 

valószínűleg ledőlt rá néha, miután Putyinnal (jaj, de rémes) vagy Trumppal (mily borzasztó) társalgott telefonon. Majd hazament. A családjához.

De egyébként tényleg súlyos, és szimbolikus dolgok ezek. Van, aki egy teraszról szemlélődik. Fény. És van, aki a föld alatt szeret besétálni a Parlamentbe. Sötétség. És vasággyal együtt is súlytalan.