A cél hasonló lehetett, mint nem sokkal korábban Venezuelában, ahol egy sebészeti pontosságú akcióval döntötték meg Nicolás Maduro rendszerét, és a drogbáró elnököt az Egyesült Államokba vitték, hogy bíróság elé állítsák. A trumpi konfliktusteremtés, erőfitogtatás mögött leginkább gazdasági érdekérvényesítés húzódik meg. Ez teljesen üti a jelenlegi, európai, ideologikus hozzáállást. Ez abszurd módon az egykori amerikai elnök, Woodrow Wilson politikai öröksége, erre az önsorsrontásra még visszatérünk.

Mint említettem, Donald Trump számára a háború leginkább az Amerikának fontos üzleti célok elérését jelenti, fegyverek bevetésével. Az amerikaiak a caracasi sikeren felbuzdulva fordultak Irán ellen. Igaz, a perzsa állammal való ellenségeskedés nem új keletű. Irán 1979-től, az iszlám forradalom győzelme óta a fő ellenségének az USA-t és Izraelt tekinti. És a különféle proxyszervezetein (a libanoni Hezbollah, a palesztin Ha­mász, a jemeni húszi lázadók) keresztül számtalan terrortámadást is intézett ellenük.

Az iszlám síita ágához tartozó ország – igaz, jelentős nemzeti kisebbséggel – összezárt, az amerikai támadások alatt sem tört ki belső politikai lázadás. Pedig az amerikaiak ebben bíztak. Az irániak a már említett szatellitszervezeteiket már nem tudták hatékonyan megmozgatni, hiszen az izraeliek az elmúlt két évben – a húszikon kívül – nagyon meggyengítették őket.

Viszont az is egyértelmű, hogy az Irán elleni amerikai szank­ciók látványosan meggyengítették az iráni gazdaságot. Kína eközben is zavartalanul importálta tőlük az olajat, az iráni export 90 százalékát ők vették meg, egyébként a nyugati szankciók miatt nyomott áron. De a Hormuzi-szoros kettős (iráni és amerikai) blokádja miatt a világon mindenki rosszul jár. Sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet, ha az amerikaiak nem fokozzák ekkora erővel a termelésüket és az exportjukat, és ha Kína nem fogja vissza az importját. Ha nem ez lett volna a helyzet, a mostaninál is mélyebb válság alakulhatott volna ki. A kínaiaknak azzal kellett tehát szembesülniük, hogy a kieső szaúdi, iráni (és venezuelai) olajat Oroszországból és Brazíliából kell beszerezniük. Az, hogy a válság nem érintette meg őket, ahogy például Európát, a hatalmas betározásaiknak is köszönhető.

Így Irán, Szaúd-Arábia, Oroszország is búcsút inthet a „kínai állócsillagjuknak”, új piacokat kell találniuk. Nem kizárt, hogy az oroszok az „új Kínában”, az indiaiakban bíznak. De az sem, hogy az ukránok elleni háború lezárása után akár visszatérhetnek Európába is. Mondjuk erre Brüsszelből nézve elég kevés az esély. Az mindenesetre már nagy előrelépés lenne, ha valóban bevetnék a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel korábban szót értő Angela Merkel volt német kancellárt főbéketárgyalónak. Ő 2014-ben legalább le tudta zárni egy időre a viszálykodást a krími válság után Moszkva és Kijev között.

Az Európai Uniónak Kínával szemben tényleg nincsenek olyan energiaforrásai, amelyekre építeni lehetne akár rövid távon is. De a reálpolitikát – amely eredendően német, bis­marcki politika – nem kellett volna Merkel távozása után sutba dobni. (Igaz, hogy azt a volt német kancellár a krími reálpolitika alkalmazása után a migrációs válság idején teljesen elfeledte.) Az ideologikus, wilsoni külpolitika sajnos energiaválságot és árrobbanást okozott Európában, és erre rátett még egy nagy lapáttal az iráni konfliktus is. Ebből a helyzetből egyetlen kiút lehet: az orosz–ukrán békekötés és a zöld jelzés az unióba érkező orosz energiaimportnak. Tehát nem az orosz energia ki-, hanem visszavezetése Európába.

Ez ugyanis földrajz és fizika, nem valamiféle ideológiai vakság kérdése.

Különös, hogy Washingtonban és Pekingben jobban ismerik az egykori német kancellár gondolkodásmódját, mint Berlinben vagy Brüsszelben. Ezért osztja a lapokat ebben a világfelfordulásban az USA és Kína, nem pedig az Európai Unió.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője