A sodródás ikerregényei – újraolvastuk John Barthot

Egy változni nem akaró és nem tudó, az enyészet dacára látszatait őrző világ, ebbe beletörő emberek, kiüresedő, rutinná sorvadó kapcsolatok.

Ahogyan Az út vége, úgy Az úszó opera is egy Maryland állambéli kisvárosban játszódik (előbbi Wicomico megyében van, az utóbbi Cambridge, ahol maga Barth is született), mindkettő főszereplője egy harmincas éveiben járó, társadalmi státusát tekintve értelmiségi férfi (Jacob Horner az angol nyelv leíró nyelvtanát oktatja a Wicomicói Állami Tanítóképzőben, Todd Andrews ügyvéd, cégtárs az Andrews, Bishop & Andrews ügyvédi irodában), mindketten valamilyen testi nyavalyával küszködnek (Jacob időnként mozgásképtelen, Andrewst a krónikusan gyulladt prosztatája kínozza, illetve olyan szívbetegsége van, amelyhez a bármelyik pillanatban bekövetkezhető halál fenyegetettsége társul) — továbbá mindketten részesei egy szerelmi háromszögnek. 

A férfi, aki Az út vége elején a „Bizonyos értelemben Jacob Horner vagyok” mondattal határozza meg magát, a betegségét kezelő Doktor utasítására, munkaterápiaként vállal tanári állást, a leíró nyelvtan oktatásával olyan tevékenységet, melyben „meghatározott szabálynak kell lennie”, hogy ne változhasson puszta elfoglaltsággá. A tantestületben ismerkedik meg Joe Morgannal, s lesz rendszeres vendég az – értékeit és életét tekintve – átlagosnak mondható családnál. Jacob, aki híján van bármiféle ambíciónak ugyanúgy, ahogyan pontosan körvonalazható véleménynek és felelősségérzetnek is, Rennie-vel, a feleséggel meglesik Joe-t, a férjet, amint éppen önkielégítést végez, majd nem sokkal később, egy washingtoni utazása alatt megcsalják. Nem a legyűrhetetlen érzelmek túlcsordulása okán történik ez, nem a uralhatatlan szerelem kergeti őket egymás karjába, még csak nem is a kíváncsiság, sokkal inkább egyik részről (Rennie) a meghasonlottság és a csalódás, másikról (Jacob) a tehetetlenség. A bűnt követi a bűnhődés. Joe, a férj, akinek a racionalitáson alapuló univerzumát összezúzzák a történtek, meg akarván érteni az okát, arra kényszeríti a feleségét, hogy szándékával ellentétben folytassa a viszonyt az addigra már gyűlölt férfival, aki – noha erre semmiféle indíttatása nincs – tehetetlen lévén belemegy ebbe is. Aztán az asszony teherbe esik, s mindenképpen meg akar szabadulni a magzattól, aki megszületése után a gyűlölt viszony élő emlékeztetője lenne. A titokzatos Doktor által elvégzett zugabortusz közben meghal Rennie.

Todd Andrewst életének megrázkódtatásai újabb és újabb maszkokkal ruházták fel, melyek fokozatosan változtatták – saját szavaival: szentté – a környezete iránt vajmi kevés érdeklődéssel és emócióval bíró közömbös, cinikus emberré. Miközben értelmezi annak a júniusi napnak a történéseit, melynek reggelén elhatározta, hogy végez magával, majd estére megváltoztatta a döntését, sorra veszi ezen eseményeket: Betty June-nal folytatott első szexuális kapcsolatát tizenhét éves korában, amikor meglátta kettőjük testét a tükörben, s a látványtól nevetőgörcsöt kapott, vérig sértve ezzel a lányt; a hírt, amikor megtudta, hogy beteg a szíve és bármikor meghalhat; az első világháború frontján az öldöklés és a halálfélelem közepette egy bomba ütötte sáros gödör alján megtapasztalt harmóniát, megértést és egymásrautaltságot egy német őrmesterrel, akit az öntudat és vele együtt a gyanakvás visszatértével haladéktalanul nyakon szúrt; apja az 1929-es tőzsdekrachot követő vagyonvesztése miatti öngyilkosságát; barátja, a gazdag család gyermekeként a kommunizmussal rokonszenvező Harrison Mack – aki éppen az Andrews család elveszített házát vásárolja meg – feleségével, Jane-nel – nemcsak Harrison tudtával és beleegyezésével, hanem némiképp az ő inspirációjára – folytatott szerelmi viszonyát. Todd reménytelen küzdelmet folytat azért, hogy teljes egészében feltárja apja öngyilkosságának minden felderíthető okát. Kapcsolatukat elemezve jut el a konklúzióig, nevezetesen, hogy a tökéletlen kommunikáció volt kapcsolatuk legfőbb problémája.

Azzal kezdtem, lehet(ne) vitatkozni Az út vége posztmodern voltán, és nemcsak azért, mert Barth másként határozta meg, hanem mert lineáris történet, melyben a események egyenes vonalon, abszurdan bár, mégis természetszerűleg követik egymást egészen a tragédiáig.

Hiszen az értékeiben megcsontosodott, a változással szembe feszülő, változni nem tudó és nem is akaró, illetve kizárólag ezen értékek megkérdőjelezéséből, tagadásából táplálkozó magatartás logikusan őrlődik fel. Ahogyan a racionalitás és az ösztönlét kizárólagossá válása, a másikat kizáró volta nyilvánvaló zsákutca és tehetetlenséghez vezet, ami a regényben nemcsak lelki eredetű testi tüneteket produkáló, de egyúttal morális tehetetlenséget jelent.
 

Egy önnön világába zárult értelmiségi mentalitás keserű tükre ez, ami itt és most bizonnyal nem hat túl ismeretlenül. Katarzis nincs, mert ebben a viszonyrendszerben nem is lehet. 

Az úszó opera már többet mutat abból, amit Barth egy interjúban így jellemzett: 

a posztmodernizmus az, ha az ember egyszerre köti meg a nyakkendőjét, magyarázza lépésről lépésre a nyakkendőkötés folyamatát, és cseveg a férfi nyakravalók történetéről – s mindezek ellenére egy tökéletes csokornyakkendőt sikerül rittyentenie.

Todd Andrews történetében ama júniusi nap eseményeinek értelmezésébe beúsznak az emlékek, a szellemtörténet nagyjai (Hamlet, Cicero), a hosszadalmas perek, elmélkedés öregkorról, létről, találhatunk szabályos áthallásokat, utalásokat (lásd soha be nem fejezett levelét apjának – Kafka), s itt a tökéletlen kommunikáció problematikája áttevődik a könyvre, ezzel együtt az irodalomra is.

John Barth a huszadik század egyik legnagyobb hatású írója. E két korai műve nemcsak azért érdekes együtt, mert egy bátran toposznak minősíthető konfliktus (szerelmi háromszög) kapcsán visz el a létezés alapkérdéseinek felvetéséig. Teszi ezt érzékenyen, okos iróniával. A sodródás két verzióját mutatja be máig eleven és ható erővel. De a két regény együtt olvasva az irodalom változásának egyik útjáról is fogalmat alkothatunk, arról pedig nem kevésbé, hogy maga a sokszor értetlenséget (és még mi mindent) kiváltó terminus, hogy posztmodern, mennyire színes literatúrát takar(hat). Máshol.

(John Barth: Az út vége. Európa Kiadó, Budapest, 1987, 240 oldal. Fordította: Tellér Gyula; Az úszó opera. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2005, 256 oldal. Fordította: Kovács Levente)

Borítókép: John Barth