Mi, magyarok, érzékenyek vagyunk, ha megfenyegetik a miniszterelnökünket. Persze nyilván mindenki érzékeny lenne, hiszen egy halálos fenyegetés nem vicc. Különösen nem az, ha egy közösség vezetője ellen irányul, hiszen így a fenyegetés áttételesen az egész közösségnek szól. De nem csak erről van szó. Nekünk ilyenkor több okból kifolyólag is összerándul a gyomrunk.

Először ott van a fenti statisztika. Miniszterelnökeink egyhatoda halt erőszakos halált. Más európai országok hasonló számainak ismerete nélkül is biztosan állítható, hogy ez magas szám. Másodszor, 

Vannak nemzetek, amelyek számára teljesen természetes, hogy saját állammal bírnak, és államiságukat – szerencsés földrajzi elhelyezkedésük következtében – senki nem kérdőjelezte meg, illetve nem fenyegette. Mások számára az államiság hosszú időn keresztül nem bírt különösebb jelentőséggel, mindössze százegynéhány éve verődtek össze egy állammá, vagy néhány évtizede a történelem egy számukra szerencsés fordulata következtében hullott ölükbe az önálló államiság. Most éppen egy ilyen állam szórakozik velünk, amely egyrészt alig harmincöt éve létezik, másrészt gyakorlatilag képtelen állami létének saját erőből történő fenntartására. Nekünk, magyaroknak, több mint ezeregyszáz éve van saját államunk. Identitásunk jelentős részét képezi ez az államiság, amelyet ez alatt a több mint ezeregyszáz év alatt sokszor fenyegetett veszély és amelyet rengeteg véráldozat árán sikerült megőriznünk.

Míg a régi rendes időkben az államiság megtestesítője a király volt, amióta királyainktól megfosztottak bennünket, az államiságot de jure előbb egy kormányzó, majd a pótlék pótlékaként valamiféle „államfő” (egyszer az Elnöki Tanács elnöke, újabban a köztársasági elnök) jeleníti meg személyében. Utóbbiak mögött azonban nincsen ott a királyi intézmény szakralitása és tekintélye, és a magyar közjogi berendezkedés következtében hatalmilag is súlytalan szereplők. Magyarázhatják nekünk, hogy a köztársasági elnök jeleníti meg a nemzet egységét és hogy ő jeleníti meg személyében a magyar államiságot. Számunkra a magyar államiságot személyében megjelenítő utolsó államfő Horthy Miklós volt, aki mögött még ott állt a királyság intézménye. Parlament által választott államfő ide, a nemzet egységét megjelenítő köztársasági elnök oda, 1990 óta inkább a miniszterelnöki tisztség betöltőjére tekintünk úgy, mint a magyar államiság megtestesítőjére – még ha államtudományilag ez nem is feltétlenül helyes.

 Ez így volt 1848–49-ben, 1867 és 1944 márciusa között (egy 1918–19-es intermezzótól eltekintve), valamint így van 1990 óta. Amikor a miniszterelnökünket külső hatalmak és helyi megbízottjaik eltávolítják, ne adj’ Isten, megölik, és helyette ők neveznek ki vezetőt, akkor a fenti értelemben megfogalmazott magyar függetlenség sérül, sőt szűnik meg.

Harmadszor, valahányszor egy magyar miniszterelnököt megöltek, utána mindig valami olyan következett, amit a legkevésbé sem kívántunk. Batthyány Lajos kivégzése után a Habsburg-abszolutizmus. Tisza István meggyilkolása után az őszirózsás forradalomnak nevezett anarchia, vörösterror és trianoni országvesztés. Teleki halála után a vesztes második világháborúba sodródás. Bethlen István elhurcolása, Bárdossy és Imrédy kivégzése után a kommunista diktatúra kiépülése. Nagy Imre felakasztása után a több, mint négy évtizedes magyarországi kommunizmus második felvonása Kádár Jánossal, téeszesítéssel és a magyarság gerincének megroppantásával.

Negyedszer,

 Batthyányval egy napon végezték ki a tizenhárom aradi vértanút, majd utánuk még több mint száz embert. Tisza István halála után jött a vörösterror, félezret is meghaladó áldozattal. Teleki Pál halála után tízezrek hősi halála a Don-kanyarban. Bethlen István, Bárdossy és Imrédy után népbírósági eljárásoknak nevezett bosszúhadjáratban további több száz kivégzés. Végül 1956 után Nagy Imre kivégzése is csak egy volt a közel háromszáz közül.

Nem árt mindezt észben tartani. 

A szerző közgazdász, politológus