A politika akkor tölti be hasznosan a funkcióját, ha a társadalom különböző csoportjainak érdekeit összehangolja, az eltérő érdekérvényesítési képességeket kiegyenlíti. Tehát a politikusok akkor cselekednek helyesen, ha megtalálják a módját, hogy a legszegényebbek is boldoguljanak, a középosztály is erős legyen és az elit ne a többiek rovására gazdagodjon. És mivel az elit tőkeereje és kapcsolatrendszere mellett a többi társadalmi csoport befolyása eltörpül, ezért a politikusoknak elsősorban az a dolguk, hogy ellensúlyozzák azt. 

És ha jól végzik a dolgukat, akkor a gazdasági hatalmak általuk megzabolázott ereje nem pusztítani, hanem építeni fog, ezáltal az egész társadalom javát szolgálja. Ha nem, akkor kiszipolyozott társadalmakat és tönkretett természetet hagynak maguk után, amikor már minden értéket kitermeltek belőle.

Ezért (lenne) fontos határozottan elválasztani a szerepeket egymástól, a politikusét a nagytőke lobbistájától, mert utóbbi pont abban a világban és pont azon törekvések képviseletében szocializálódott és oda kötődik ezer szállal, amelyet korlátoznia kéne a politikának. Erre mondja a közmondás, hogy kecskére nem bízunk káposztát. Aki viszont azzal kampányol, hogy ő bizony rábízza a kecskére a káposztát, az oroszlánra a bárányokat, a cápára az aranyhalakat, az egész egyszerűen nincs tisztában azzal, hogy mi a dolga és felelőssége a politikusnak a társadalmi jólét szempontjából. 

De nézzünk rá fordítva is a témára! Tegyük fel azt a kérdést is, hogy jó-e, ha a nagytőke érdekeit olyanok képviselik, akiknek a társadalmi esélyegyenlőség, a kiegyensúlyozó politikai döntéshozatal a fontosabb, mint a vállalata bevételeinek maximalizálása? Nem, ez sem jó megoldás, hiszen ezeknek a világcégeknek a sikerét és egyáltalán a létét az szavatolja, hogy az üzleti világ ádáz küzdelmeiben ők a legkegyetlenebbek, akiknek a legfőbb parancsa, alapvető belső késztetése a profit megszerzése, minden más csak ez után következik. Magyarán az olyan vállalkozás, amelyik nem ezt tekinti az elsődleges iránymutatójának, az el sem jutna a csúcsra, de még a középmezőnybe sem, vagy ha időközben történne szemléletváltás, akkor elbukna. 

Az eddig leírtakból persze az is következik, hogy a gazdasági ökoszisztéma nagyragadozói a természetüknél fogva igyekeznek eltakarítani minden korlátot az útjukból, amely a megszerezhető profit és közöttük áll. Ennek a törekvésnek nemcsak az erőszak és a korrupció a lehetséges eszközei, hanem legalább ennyire hatékony az illúziók keltése, a szemfényvesztés is. Ezért vannak egyre többen a jótékonykodó nagytőkések, akik a vagyonuk egy részét alapítványokba fektetik, majd annak a pénznek egy részét elosztják civil szervezetek, kórházak és iskolák között, valamint a médiának is juttatnak belőle. Természetesen a jótékonykodás is az üzletet szolgálja, egyfajta marketingköltségnek is felfogható, tehát az adományozás nem reprezentálja az üzletpolitikát, hanem pont elfedni, szebb színben feltüntetni akarja azt. Erről Soros György úgy nyilatkozott egy elhíresült interjúban, amelyben azt kérdezték tőle, hogy miként tudja összeegyeztetni a kegyetlen spekulációs manővereit a jótékonysággal, hogy ő ezt a két dolgot teljesen elválasztja egymástól. Ez persze csak félig volt beismerés a részéről, mert abban ugyan őszinte volt, hogy az üzletben nem ismer kegyelmet, ezért ha az érdeke úgy kívánja, akkor egész országok gazdaságát hajlandó bedönteni, megfosztva százezreket vagy milliókat a megélhetésüktől és a megtakarításaiktól, a gyerekeiket pedig a minőségi oktatástól és egészségügyi ellátástól, de abban hazudott, hogy ettől a jótékonykodása független. 

Ennek a rendszernek a kiépülésével a „jótékonykodó” amerikai üzletemberek soha nem látott lehetőséget kaptak arra, hogy a világ szinte bármely pontján érvényesítsék az érdekeiket és profitot szerezzenek. Így születtek az elmúlt évtizedekben az emberarcú spekulánsok és olajügynökök.