Egy másik aspektus, amin érdemes elgondolkodni, az a beavatkozás modus operandi-ja. Mi alapján döntjük el, hogy miként priorizáljuk a küzdelmet ezek ellen a beavatkozások ellen? A végrehajtás módja-e a legfontosabb mérce, vagy pedig az okozott kár nagysága? És egyáltalán, hol húzódik a határvonal a törvényt nem szegő, illetve a törvénybe ütköző beavatkozáskísérlet között? Pusztán azért, mert egy beavatkozáskísérletre nem lehet ráhúzni a Btk. egy bizonyos paragrafusát, még nem jelenti azt, hogy a beavatkozás következménye nem destruktívabb, mint egy olyan esetében, ami bűncselekmény útján valósult meg. 

Ezeket a dilemmákat talán a legjobb szakemberekre és a politikai gazdákra bízni, ugyanakkor van ennek a jelenségnek egy másik aspektusa, ami bizony mindannyiunkra tartozik.

Szilárd meggyőződésem, hogy 

Hogy miért? Mindjárt elmagyarázom.

Először is ott van az elszámoltathatóság kérdése. Ha a választással kapcsolatos csalódásokat szét lehet magyarázni a külső aktorok aknamunkájával, akkor a politikai játékosoknak sohasem kell felelősséget vállalniuk egy csapnivaló jelölt, egy rossz politika vagy pedig a szavazói elégedetlenség miatt. A mindig rendelkezésre álló külső bűnbak ápol és eltakar.

A második probléma a delegitimációs spirál kialakulása. Nagyon hamar a választások kimenetele csak kétféle lehet. Amit megnyertem, az természetesen legitim, amit pedig elveszítettem, az természetesen illegitim, mivel hát ott volt az a bizonyos külső beavatkozás. Azok a politikusok, akik ezt a sportot űzik, pont azt az ágat fűrészelik, amin maguk is rajta ülnek. 

A harmadik probléma, hogy a beavatkozással kapcsolatos vádakból igen könnyű politikai-jogi fegyvert kovácsolni, ami hosszú évekkel a választások után is villogtatni fogja kettős élét. A politikai vita és meggyőzés helyét, szerepét a lawfare, a jogi hadviselés veszi át.

Ez a folyamat pedig 

A beavatkozásnarratíva megteremti az ürügyet a szakszolgálatoknak/rendvédelmi szerveknek a beavatkozásra a demokratikus folyamatokba, a jurisztokrácia pedig a bírói pulpitussal helyettesíti be a szavazóurnát. Ha mindehhez a „demokrácia őrkutyája” szerepét betölteni képtelen média készségesen falaz, akkor már meg is van a tökéletes vértelen puccs receptje.

A negyedik probléma a beavatkozással kapcsolatos vádaskodás elviselhetetlen könnyűsége. Mire céloz egy bizonyos politikus, amikor külső beavatkozásról beszél? Kiberakcióra, kiszivárogtatásra, propagandára, a közösségi média manipulációjára stb? Ha konkrét bizonyítékai vannak, akkor miért nem teríti le őket a gyékényre a nyilvánosság előtt? Miért nem fordult az illetékes hatóságokhoz, és ha megtette, milyen választ kapott? Ezeket a kérdéseket a kattintásvadász és ellustult médiának kellene feltennie, az ő érdeklődésük azonban ritkán terjed ki a címen és a bevezetőn túlra.

De ne legyünk igazságtalanok a média dologházainak tintakulijaival szemben. Ha van valaki, akit felelősség terhel ezen a téren, azok mi vagyunk. 

A legdermesztőbb példája ezeknek a patológiáknak az amerikai Russiagate botrány volt. A választások kimenetelét nem sikerült ugyan befolyásolni, de a világ legerősebb demokráciájának a működését igen. Ezzel pedig meg is született a jövőbeli beavatkozások leghatékonyabb forgatókönyve. 

Az így kialakult zavarosban aztán már kényelmesen lehet halászni, függetlenül attól, hogy ki nyerte meg a választásokat. Ez a veszít–veszít dinamika az, amit mindennél fontosabb felismerni és megérteni, hogy ha létezik valódi és bizonyítható beavatkozás, az hogyan is működik valójában.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa