A maxima azért veszélyes, mert összekeveri a háború előfeltételeit a háború céljaival. Egy szereplőnek természetesen túl kell élnie ahhoz, hogy később cselekedni tudjon. De ebből még nem következik, hogy a túlélése politikai győzelem. Aki egy stratégiai kudarc végén még áll, az nem feltétlenül nyert. Lehet, hogy csak nem semmisült meg. Ez fontos különbség, mert a stratégiai értékelésben a szavak nem díszítőelemek, hanem mérőeszközök. Ha rossz mérőeszközt használunk, a következtetés is torzul.

A Zaluzsnij úr által elővett maxima négy alapvető próbán bukik el.

 A klasszikus clau­sewitzi értelemben a győzelem annak a politikai célnak az elérése, amelyért a háborút megindították. A túlélés ezzel szemben állapot, a szereplő fennmarad vagy megszűnik. A kettő nem ugyanazon a mérlegen mérendő. Aki a túlélést győzelemnek nevezi, hallgatólagosan újradefiniálja a győzelmet, többnyire úgy, hogy azt a meg nem semmisülésre szűkíti. Ezt az új meghatározást nyíltan kellene vállalni és megvédeni. A maxima hívei többnyire nem ezt teszik, hanem átlépnek a problémán. Így a fogalmi határ elmosódik, és a vereség egy része pedig szemérmesen átlibeg a siker rovatába.

 A mondat általában egyetlen pillanatban fagyasztja meg a stratégiai értékelést, a tűzszünet, a kivonulás vagy a harcok látható lezárásának pillanatában. Csakhogy a háborúk politikai következményei sokszor évek, sőt évtizedek alatt bontakoznak ki. Ami az első napon túlélésnek látszik, később stratégiai zsákutcának bizonyulhat. A Hezbollah 2006-os „isteni győzelme” egészen más megvilágításba kerül, ha 2024 végének mérlegével olvassuk. Szaddám Huszein 1991-es túlélése is mást jelentett 2003 áprilisából visszatekintve. A maxima ott állítja meg a stratégiai órát, ahol az állításnak a legkényelmesebb.

Ez az időbeli önkény különösen fontos, mert a háború lezárásának pillanata ritkán azonos a stratégiai következmények lezárásával. A tűzszünet nem végítélet, hanem átmeneti mérlegkészítés. A kivonulás nem mindig vereség, a fennmaradás nem mindig győzelem, a politikai következmények pedig gyakran csak később mutatják meg valódi alakjukat. Az elemzésnek ezért nem szabad a legelső propagandapillanatnál megállnia. Aki az első sajtótájékoztatón lezárja az értékelést, az nem stratégiát elemez, hanem politikai kommunikációt rögzít.

A háború kezdetén azonosítani kell a kimondott vagy hallgatólagos politikai célt, majd meg kell vizsgálni, hogy az adott szereplő ezt elérte-e. Ha valaki egy ellenséges állam felszámolását, a forradalom exportját vagy regionális hegemóniát tűz ki célul, majd a háború végén már csak saját fennmaradását tudja felmutatni, akkor nem győzött. A cél expanzióról túlélésre zsugorodott. Ez nem stratégiai siker, hanem visszavonulás a politikai minimumig. Ilyenkor a szereplő nem a kitűzött célt érte el, hanem a teljes összeomlást kerülte el.

 A túlélés ára nem mellékes lábjegyzet. Emberi veszteségek, lerombolt infrastruktúra, gazdasági visszaesés, civil szenvedés, elveszített presztízs, felélt stratégiai képességek és beszűkült mozgástér mellett a fennmaradás nem automatikusan siker. Lehet túlélni úgy is, hogy a szereplő elveszíti azt a képességét, amely ­miatt eredetileg harcba szállt. Ilyenkor a túlélés inkább vereség, csak még maradt hozzá zászló, pecsét és sajtóközlemény.

A költségfőkönyv kihagyása nem egyszerűsítés, hanem torzítás. Ha egy mozgalom, rezsim vagy állam úgy marad fenn, hogy közben elveszíti vezetési struktúráit, katonai kapacitásainak jelentős részét, gazdasági hátországát, diplomáciai mozgásterét és társadalmi tartalékait, akkor a fennmaradás ténye önmagában keveset mond. A stratégiai mérlegben nemcsak az számít, hogy a szereplő neve továbbra is szerepel-e a térképen vagy a híradásokban. Az is számít, hogy milyen képességekkel, milyen autonómiával és milyen politikai jövővel maradt fenn.

A strukturális realizmus szempontjából a túlélés az államok minimális érdeke. Nem végcél, hanem előfeltétel. Arra szolgál, hogy más politikai célok egyáltalán követhetők legyenek. A túlélést győzelemnek nevezni ezért annyi, mint összekeverni a padlót a plafonnal. Aki ezt realizmusnak hívja, éppen a rea­lizmus fegyelmét engedi el. Egy állam, rezsim vagy mozgalom fennmaradása fontos lehet, de önmagában még nem válasz arra, hogy milyen politikai eredményt ért el, milyen áron, milyen időtávon és milyen jövőbeli mozgástérrel.

A maxima ráadásul veszélyes ösztönzőket teremt. A rezsim beáshatja magát, a költségeket átháríthatja a lakosságra, elutasíthat minden rendezést, majd bármelyik pillanatban győzelmet hirdethet, amíg névleg létezik. Így a patthelyzetből doktrína lesz, a felhalmozott veszteségből a túlélés ára, a túlélésből pedig retorikai győzelem. Ez nem stratégiai elemzés, hanem könyvelési trükk. A veszteséget nem megszünteti, hanem átnevezi.

A megoldás nem egy újabb szlogen. A stratégiai értékelésnek többdimenziós eredményfőkönyvre van szüksége. Külön kell mérni az eredeti politikai célokat, azok teljesülését több időhorizonton, a viselt költségeket, a keletkezett függőségeket, valamint azt, hogy rezsimről, államról, nemzetről vagy mozgalomról beszélünk. Nem mindegy, ki él túl, mit őriz meg, mit veszít el, és kinek a számlájára írják a fennmaradás árát. A túlélés ebben a főkönyvben szerepelhet, de nem a politikai célok oszlopában.

A stratégiai elemzés feladata nem a veszteségek átkeresztelése, hanem a különbségek tisztázása. A túlélés lehet fontos. Lehet szükséges. Lehet politikailag értékes. De önmagában még nem győzelem.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa