Ebben a rendszerben a redundancia nem tékozlás, hanem alapelv. Nem bürokratikus pazarlás, hanem túlélési doktrína. Ha egy parancsnoki lánc megsérül, egy másik működésbe lép. Ha egy vezetőt kiiktatnak, a hálózat tovább dolgozik. Ha egy intézmény megbénul, a párhuzamos intézmény átveszi a funkcióját. Ez nem a nyugati értelemben vett hatékony bürokratikus állam modellje. Ez inkább ostromra, szankciókra, merényletekre, háborúra és belső lázadásra optimalizált rezsimarchitektúra.

Ezért félrevezető pusztán arról beszélni, hogy Irán „átalakult” teokráciából katonai diktatúrává. A megállapítás igaz, de csak akkor, ha értjük a folyamat időtávját. Ez nem az elmúlt hetek fejleménye. Nem a háború hozta létre a katonai hatalomátvételt. A háború csak láthatóvá tette azt, ami már régóta megtörtént.

A papi vezetés fokozatosan elveszítette önálló stratégiai primátusát. A vallás nem tűnt el, de funkciót váltott. Egyre kevésbé szerepelt mint a napi politika formálója, és egyre inkább a regionális hatalmi célok igazolásának, mozgósításának és elfedésének eszköze lett. A vallási nyelv megmaradt, de a stratégiai mondatokat már régóta katonák írják. A hitrendszer politikai, legitimációs és mobilizációs pajzsként működik, miközben a döntéshozatal magja a fegyveres apparátus kezében van.

A Forradalmi Gárda hatalmi felemelkedésének alapélménye az iráni–iraki háború volt. Az 1980 és 1988 közötti konfliktus nemcsak katonai tapasztalatot adott a gárdának, hanem világnézetet is. A háború kezdetén a szervezet hagyományos katonai értelemben gyenge volt, szervezetlen, rosszul felszerelt, hiányosan kiképzett, és gyakran brutális veszteségeket szenvedett. De éppen ebből a gyengeségből született meg az a gondolkodásmód, amely később az iráni stratégia központi elemévé vált.

A gárda megtanulta, hogy a túlélés nem feltétlenül a hagyományos fölényből fakad. Nem abból, hogy több harckocsija, jobb légiereje vagy professzionálisabb parancsnoki rendszere van. Hanem inkább abból, hogy képes elviselni a csapást, szétszórni a képességeit, pótolni a veszteségeit, kiszervezni a harc egy részét, és olyan terepen folytatni a küzdelmet, ahol az ellenfél katonai fölénye nem tud teljes politikai győzelemmé alakulni.

A ma föld alatti parancsnoki pontokról irányító tábornoki kör ennek a történelmi tapasztalatnak a terméke. Ők nem egyszerűen tisztek. Ők egy háborús nemzedék túlélői, akik fia­talon kerültek parancsnoki szerepbe, és akik számára az államvezetés, a hadviselés, a belbiztonság és az ideológiai mozgósítás soha nem váltak el élesen egymástól. Számukra a politika a háború folytatása más eszközökkel, a háború pedig a politika természetes állapota.

Ebből következik az is, hogy a személyi veszteségek jelentősége korlátozott. Természetesen nem közömbös, hogy melyik tábornok, melyik politikai közvetítő vagy melyik nemzetbiztonsági vezető marad életben. A személyek számítanak. A kapcsolati hálók számítanak. A tapasztalat számít. A bizalom, az előélet, a frakciók és a régi háborús bajtársi viszonyok számítanak. De nem úgy számítanak, mint egy törékeny személyi diktatúrában, ahol a rendszer a vezér biológiai túlélésével azonos.

Iránban a rendszer már régen intézményesítette a személyi kérdést. A Forradalmi Gárda felemelkedését több civil politikai vezető is próbálta korlátozni. Próbálták gazdasági ösztönzőkkel megszelídíteni, vezetőcserékkel átalakítani, adminisztratív eszközökkel keretek közé szorítani. Az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt: a gárda nem gyengült, hanem erősödött. Nem beolvadt a civil államba, hanem magához igazította azt.

Ezért a mostani háború nem létrehozta a juntát. Csak eltávolította róla a díszletet.

A nyugati stratégiai gondolkodás számára ebből kellemetlen következtetés adódik. A vezetéslefejezés logikája abból indul ki, hogy ha elég magasra célzunk, a rendszer elveszíti koordinációs képességét. Ez sok esetben működhet. Működhet egy törzsi-perszonalista rezsimmel szemben. Működhet egy túlcentralizált diktatúrával szemben. Működhet olyan államokkal szemben, ahol a lojalitás egyetlen személyből sugárzik szét.

Irán azonban nem ilyen célpont. Itt a lojalitás, az érdek, az ideológia és a fegyveres kényszer nem egyetlen pontban találkozik, hanem hálózatokban. A rezsim túlélőképessége nem egy személy karizmájából, hanem a szerkezet kialakításából fakad. Nem azért bírja ki a csapást, mert sérthetetlen, hanem azért, mert a sérülést előre beépítették a működésébe.

A kérdés nem az, hogy ki kuporog ma a bunkerben. A kérdés az, hogy milyen rendszer termeli újra azokat, akik a bunkerben ülnek. A kérdés nem az, hogy hány vezetőt lehet még kiiktatni. A kérdés az, hogy milyen intézményi, katonai, gazdasági és ideológiai hálózat teszi lehetővé, hogy kiiktatásuk után a gépezet tovább működjön. A kérdés nem az, hogy a teheráni junta most vette-e át a hatalmat. A kérdés az, hogy miért tettünk úgy ilyen so­káig, mintha ez még nem történt volna meg. Ha a Nyugat valóban egy célpontlistát tekint stratégiának, akkor erre Iránnak kész válasza volt egy redundáns struktúra képében.

Ez a két logika nem ugyanazon a hadszíntéren harcol. Az egyik fejeket keres. A másik rendszert épített, amely fej nélkül is képes továbbmenni.
Ezért a vezetéslefejezés csupán a szükséges, de nem elégséges komponense egy sokkal átfogóbb győzelmi elméletnek. A győzelemhez azt a szerkezetet kell megérteni, amelyet négy évtizeden át pontosan arra építettek, hogy kibírja az ilyen csapásokat. Ennek a szervezetnek az Achilles-sarka pedig nem a személyekben, hanem a szervezet pénzügyi állványozásában keresendő.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa