A válság egyik legfontosabb tanulsága pedig az, hogy a gazdagság nem azonos a szuverenitással. Az Öböl menti monarchiák évtizedeken át arra építették biztonságukat, hogy az Egyesült Államok katonai jelenléte, a nyugati garanciák és a fejlett haditechnika elrettentik a térség ellenségeit. Ez a modell azonban kettős természetű. Békeidőben biztonságot sugall, háborúban viszont kitettséget is teremt. Az amerikai támaszpontok, hozzáférési megállapodások és katonai infra­struktúrák nemcsak védelmi eszközök, hanem célponttá is tehetik a befogadó államokat.

Az érem harmadik oldala – ha létezik ilyen mitológiai háromoldalú érem – a biztonsági garanciák megbízhatóságának kérdése. A térség államai többször is megtapasztalták, hogy a több évtizedes olaj–dollár–biztonság alku nem mindig jelent automatikus megtorlást, sőt nem mindig jelent automatikus védelmet sem. A külső pajzs akkor a leghasznosabb, amikor valóban működik, és akkor a legveszélyesebb, amikor az uralkodó elit már saját politikai és katonai ösztöneit is hozzá igazította, majd a válság pillanatában ráébred, hogy a garancia nem azonos a bizonyossággal.

Ez különösen fontos az Öböl Menti Együttműködési Tanács tagállamai esetében. Ezek az országok gyakran hangoztatják, hogy szuverenitásuk és biztonságuk egy és oszthatatlan. Ez helyes elv, de a testtartás önmagában még nem stratégia. A közlemények nem helyettesítik az integrált légvédelmet, a közös logisztikai rendszert, a stratégiai tartalékokat, az összekapcsolt vízügyi és energetikai infrastruktúrát, valamint az összehangolt válságkezelést. A papíron létező egység és a valós politikai kohézió között nagy különbség van.

Egy khaldúni értelmezés könyörtelen lenne: a diplomáciai nyilatkozat nem aszabijah. A közös védelem, a közös kockázatviselés és a közös cselekvés az. Ha a háborús nyomás arra kényszeríti az Öböl menti monarchiákat, hogy valódi katonai, gazdasági és infrastrukturális integrációt hozzanak létre, akkor a válság végső soron megerősítheti őket. Ha viszont különalkukhoz, rivalizáláshoz, felelősséghárításhoz és nagyhatalmi lavírozáshoz vezet, akkor belülről gyengíti meg a térség rendjét.

A Hormuzi-szoros kérdése ugyanezt mutatja nagyobb léptékben. A világ általában tengeri szűk keresztmetszetként beszél Hormuzról, amelyen olaj, földgáz és kereskedelmi áruk haladnak át. Ibn Khaldún azonban ennél mélyebben látná a problémát. Számára az utak, kikötők, piacok, vízforrások és kereskedelmi útvonalak a civilizáció keringési rendszeréhez tartoznak. Ha ezek sérülnek, nemcsak gazdasági veszteség keletkezik, hanem a politikai rend alapja is megrendül.

Az Öböl menti monarchiák legitimitása ugyanis nem kizárólag dinasztikus, vallási vagy törzsi jellegű. Legalább ennyire infra­strukturális is. Ezek az államok azt ígérik polgáraiknak és a náluk dolgozó külföldiek millióinak, hogy biztosítják az energiát, a vizet, az élelmiszer-ellátást, a munkahelyeket, a fizetéseket, a repülőterek működését, a kikötők biztonságát és a városi normalitást. Amikor rakéták, drónok vagy tengeri fenyegetések ezt a rendszert támadják, akkor nem pusztán létesítményeket ér találat. A társadalmi szerződés válik sebezhetővé, és kezd kiürülni eredeti tartalmából.

A fiskális veszély sem kevésbé jelentős. Ibn Khaldún híres tétele szerint egy dinasztia felemelkedésekor az alacsony adóterhek nagy bevételt hoznak, hanyatlásakor viszont a magas terhek is egyre kevesebbet. Modern nyelven ez azt jelenti, hogy ha a háború hatására az Öböl menti államok növekvő védelmi kiadásokkal, magasabb biztosítási költségekkel, dráguló infrastruktúrával, csökkenő támogatásokkal és késlekedő fejlesztésekkel szembesülnek, óvatosan kell bánniuk a társadalom és a gazdaság terhelésével.

A biztonsági hiányosságok árát nem lehet korlátlanul az energiatermelő szektorral, a kereskedelemmel, a turizmussal, a logisztikával és a munkaerővel megfizettetni. Ha az állam túlterheli azt a városi civilizációt, amelynek védelmét ígéri, maga gyengíti meg saját alapját. A gazdagság ilyenkor már nem egyszerű erőforrás, hanem kényes rendszer, amelynek fenntartása egyre több pénzt és egyre több külső védelmet igényel.

Ibn Khaldún ugyanakkor nem volna leegyszerűsítő. Nem mondaná, hogy az Öböl menti monarchiák bukásra vannak ítélve, mert gazdagok. A luxus önmagában nem végzet. A veszély akkor jelenik meg, amikor a vagyon elszakad a fegyelemtől, a katonai képességtől és a közösségi áldozatvállalástól. A gazdag állam is lehet erős, ha képes vagyonát ­stratégiai ellenálló képességgé alakítani. De a gazdag város, amelyet mások pajzsa véd, válság idején gyorsan ráébredhet arra, hogy fényűzése mögött törékeny biztonsági szerkezet áll.

Képesek-e a légvédelem, a vízbiztonság, az élelmiszer-tartalékok, az alternatív kereskedelmi útvonalak és a politikai kohézió terén valódi előrelépést elérni? Képesek-e bizonyítani polgáraiknak és szövetségeseiknek, hogy nemcsak gazdagok, hanem uralkodásra és védelemre is alkalmasak?

A khaldúni kérdés végül így hangzik: az Öböl menti monarchiák valódi csoportérzéssel rendelkező politikai közösségek, vagy csupán idegen katonai, technológiai és pénzügyi hálózatok által védett gazdag városok?

A háború erre nem elméleti, hanem gyakorlati választ fog követelni.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa