Magyar Péter azonban nem Orbán Viktor. Láthatóan cseppet sem érdekli, hogy mit jelent a migrációs paktum, csakis azzal foglalkozik, hogy az elmúlt tizenhat évben mindenféle gazemberségeket műveltek a kormánytagok. A határozott vélemény a migrációs helyzetről eltűnt, Magyarország mély főhajtással belesimult a többiek közé, miközben nem tudunk arról semmit, pontosan mit is vállaltunk a döntéssel. Ez nem is meglepő, hiszen az Európai Bizottság sose volt egyértelmű, mindig ott voltak a titkok az apró betűs részben. A törekvésük egyértelmű: a paktum elfogadását követően kezdődhetnek el a tárgyalások, hogy voltaképp mit is kellene csinálnia egy-egy országnak. Az elvi megegyezés adott, vagyis innen visszatáncolni már nem lehet. 

Ilyenkor újra összeülnek, egymásra mutogatnak, adják-veszik a migránsokat, kiszervezik határon kívülre az ellenőrzést, majd miután használhatatlannak bizonyul a séma, hosszú konferenciákon újabb ötleteket gyártanak. Majd abban találják meg a probléma nyitját, hogy a radikális jobboldal gyűlöli az idegeneket, ezért nem lehet igazán jól integrálni a migránsokat, vagyis jobb volna, ha a saját lakosságot nevelnénk liberálissá. Erre pályázatokat írnak ki, nyilván nem ingyen mindenféle érzékenyítő tanfolyamokat szerveznek, de egy olyan eset, amikor egy szudáni származású férfi megpróbálja levágni egy ember fejét Belfastban, viszonylag hamar visszaveti a kezdődő liberalizmust. Természetesen mindenki elítéli a bestiális cselekedetet, és hitet tesz amellett, hogy egyedi esetről van szó, a támadó esetleg őrült vagy radikalizálódott – ami olyasmi, mint egy betegség, simán el lehet kapni, ha az ember sokat nézi a Facebookot –, de semmiképp nem lehet összevetni a békés és törvénytisztelő muszlimokkal.

Nem valószínű, hogy erről ne tudnának a magyar kormány berkeiben. A probléma az, hogy nem erre koncentrálnak, félvállról veszik a migrációs válságot, hiszen ha elismernék a gond súlyát, akkor azt is el kellene ismerniük, hogy az Orbán-kormánynak bizony igaza volt a megfelelő eljárás kiválasztásában. Valamint folytatniuk kellene azt a harcot, amely Magyarországot távol tartotta a vésztől, márpedig Magyar Péter egyáltalán nem tervez ilyen politizálást. Az előző kormány váltig állította, a veszély valós, és ha nem vigyázunk, ránk szakad az ég, de legalábbis a Kelet felénk törekvő áradata. Épp most tette meg az első lépést efelé a jelenlegi kabinet. A másodikat pedig azzal, hogy nem tartja fontosnak az egész ügyet.

Ez a politika is nagyon jól ismert. A kormány egyszerűen nem tud és nem akar mindennel törődni. Kiemel olyan ügyeket, amelyeket előtérbe helyez, amelyben ügyesnek érzi magát és amelyek véleménye szerint népszerűséget hozhatnak neki. Ilyen jelenleg a harsányan reklámozott vagyonvisszaszerzés, a korábbi kormányok „titkos” ügyeinek feltárása, a kormánytisztviselők személyes felelősségének hangoztatása, a közjogi méltóságok pártkatonáknak nyilvánítása és lemondásra kényszerítése. Határozottan van egy széles réteg, amelynek ezek szimpatikusak, persze, hiszen Magyar Péter ezeket hangoztatta a választási kampány során is. Most pedig úgy jár el, ahogy ígérte, sőt még vehemensebben is, mint arra sokan számítottak. Ebbe jelenleg nem fér bele egy ilyen kudarcosnak tűnő ügy, mint a migrációs válság kezelése.

A részvétel az Európai Unióban azt is jelenti, hogy igen, egy bizonyos szuverenitásról lemond az ország, másként fogalmazva átadja egy terület irányítását Brüsszelnek. Ha probléma merül fel, a mindenkori kormány felteheti a kezét, hogy neki nincs igazán beleszólása az ügyekbe, hiszen Brüsszel irányít. 

Hiába hisszük azt, hogy az Európai Unió megoldja a gondjainkat, a valóságban mindenki csakis saját magáért felelős, a közös lónak pedig mindig túros a háta. Az uniós eszme azért felemás, mert a nagy közösség valójában mindenkié és senkié, de továbbra is az erősebbek irányítanak, a gyengébbeknek automatikusan nem osztanak lapot. A kisebb államok a brüsszeli álmokban pontosan azt teszik, amit az új magyar kormány, vagyis átadják a szavazatukat, fejet hajtanak, odahaza kampányolnak virtuális összegekkel, sose vétóznak és szólnak bele a nagyok dolgaiba. A rájuk eső dolgokat pedig zokszó nélkül vállalják.

Végül is mindegy, hiszen a migrációs válság nem is létezik.