Pakisztán esetében az energiahiány nagyon gyorsan élelmezésbiztonsági problémává alakulhat. Az ország cseppfolyósított földgázimportja erősen Katarra és az Egyesült Arab Emírségekre koncentrálódik. A gázellátás szűkülése azonban nem áll meg az erőművek kapujánál. Pakisztán belföldi karbamidgyártása gázalapú. A gázhiány műtrágyahiányt hoz létre, a műtrágyahiány terméshozam-csökkenést, a terméshozam-csökkenés pedig politikai és társadalmi nyomást egy körülbelül 240 millió lakosú országban, amit mellesleg a világ leglabilisabb atomhatalmaként tartanak számon.

Banglades ugyanennek a sebezhetőségi logikának egy másik példája. Gazdasága nagymértékben támaszkodik a gáztüzelésű villamosenergia-termelésre. Ez az áram működteti az ipart, benne a textilipart is, amely az ország egyik legfontosabb exportágazata. A gázhiány itt háromlépcsős válságot indít el: kevesebb cseppfolyósított földgáz, kevesebb villamos energia, alacsonyabb ipari kibocsátás. Ehhez társul a belföldi műtrágyatermelés szűkűlése. A végeredmény nemcsak energiaválság, hanem export-, foglalkoztatási és élelmezésbiztonsági nyomás. Mindez Ázsia egyik legszegényebb országában.

Dél-Korea és Japán teljesen más típusú sebezhetőséget mutat. Mindkét ország fejlett ipari hatalom, jelentős vészhelyzeti tartalékokkal, erős állami kapacitással és kifinomult válságkezelési rendszerrel. Ez azonban nem jelent immunitást. Mindkét gazdaság erősen függ a Közel-Keletről érkező energiaáramlásoktól, miközben iparuk olyan speciális alapanyagokat használ, amelyek nem pótolhatók egyik napról a másikra. 

A mikrocsipek pedig olyan ellátási láncokon állnak, amelyeket a közvélemény alig lát.

Brazília első pillantásra kilógni látszik a sorból. Jelentős olajtermelő és olajexportőr, a magasabb Brent-árak pedig bevételi előnyt adnak a Petrobrasnak és az államkasszának. A geopolitikai valóságban azonban az első pillantás csupán nyitány a sakkvaksághoz. Brazília valódi sérülékenysége a műtrágyák terén keresendő. A brazil agrárgazdaság erősen függ az importált műtrágyától, beleértve a karbamidot is. A Perzsa-öbölből és Iránból érkező műtrágyacsatornák zavara megjelenik a szója-, kukorica-, kávé- és cukortermelésben.

Ezek után világossá válik a Hormuz-probléma lényege. Amit eddig pusztán olajválságként látunk, az valójában ipari és mezőgazdasági alapanyagok áramlásának a válsága.

A hagyományos energiasokk-modellek gyakran rossz helyre világítanak.

A gazdaságok rendelkeznek védőpufferekkel, de a puffer nem páncél. Kína nagy nyersolajkészletekkel rendelkezik. Japán stratégiai és kereskedelmi olajtartalékai jelentősek. Dél-Korea a Nemzetközi Energiaügynökség rendszerének része. India számára az orosz nyersolaj beszerzése és a műtrágya-támogatási rendszer mozgásteret biztosít. Brazília alternatív műtrágyaszállítókat keres Oroszországban, Egyiptomban és Algériában. Szingapúr pénzügyi ereje és kereskedelmi infra­struktúrája jelentős alkalmazkodóképességet ad. Törökország Oroszországon és Azerbajdzsánon keresztül alternatív gázútvonalakat használ, amik némiképp enyhítik az ország energiaválságát.
De az alkalmazkodóképesség nem sérthetetlenség.

Japán készletelőnye fokozatosan elolvad. Brazília műtrágyakitettsége közvetlen termelési problémává válik. Pakisztán és Banglades élelmezésbiztonsági nyomás alá kerül. Tajvan, Dél-Korea és Japán félvezetőgyártói héliumszűkével néznek szembe. A válság ekkor már nem árkérdés, hanem működőképességi kérdés.

A Hormuzi-szoros blokádja jelentős költségeket ró Kínára, Indiára, Pakisztánra, Bangladesre, Dél-Koreára, Brazíliára, Japánra, Tajvanra, Szingapúrra és Törökországra. Ezek az országok nem egy kategóriába tartoznak. Van köztük nagyhatalom, sérülékeny fejlődő gazdaság, ipari gyártóközpont, technológiai csomópont, agráróriás és kereskedelmi közvetítő. Közös nevezőjük az, hogy mindannyian olyan mély ellátási láncokon keresztül kapcsolódnak a Perzsa-öbölhöz, amelyek jóval túlmutatnak az olajon.

Idáig a tények, az egymásnak feszülő iráni és amerikai blokádok következményei. Tántoríthatatlan konteóhívőnek kell lenni ahhoz, hogy azt feltételezzük, mindez egy aprólékosan kitervelt, kiszámolt és felépített amerikai akció volt, ami a geopolitikai és a gazdasági konkurencia meggyengítését célozta.

Az viszont már teljes mértékben a plauzibilitás határain belül parkol, hogy a kialakult helyzet adta lehetőségek közepette az amerikai geostratégiai gondolkodásban megjelenhetnek olyan új érdekek és célok, amiknek semmi közük Iránhoz, és amikre a háború kezdetekor még senki sem gondolt.

Ebből az új szemszögből nézve a dolgot az a fő kérdés: mi is fontos valójában a Trump-adminisztrációnak? A Hormuzi-szoros megnyitása vagy pedig az olajárak és egyéb gazdasági mutatók manipulálása, úgy, hogy az lehetővé teszi a lezárás meghosszabbítását és ennek fegyverként való felhasználását közeli, illetve távoli ellenfelek ellen.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa