Megjelentek az Apokalipszis lovasai a Szépművészetiben

A történelem válságos időszakai újra és újra felszínre hozzák az emberiség legmélyebb egzisztenciális félelmeit. A Szépművészeti Múzeum legújabb grafikai kiállítása a művészettörténet legmegrázóbb végítélet-ábrázolásain keresztül reflektál a jelenkor szorongásaira. Albrecht Dürer, a két Cranach, Jean Duvet, Odilon Redon, Csohány Kálmán, Stettner Béla és Kondor Béla remekművei nemcsak a pusztulást, de a végső igazság és a remény eljövetelét is hirdetik.

Fotó: Mirkó István Forrás: MI

A tárlat mélyebb összefüggéseiről Bodnár Szilvia, a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményének művészettörténésze, a kiállítás kurátora lapunknak elmondta, hogy a koncepció megalkotásakor a meglévő, gazdag gyűjteményi anyagból indultak ki. A múzeum olyan különleges kincseket rejt, mint a teljes Dürer-, Duvet- vagy Redon-sorozat, és különlegességként emelte ki id. Lucas Cranach apokalipszissorozatát, amelyet ebben a formában még soha nem láthatott a közönség.

Bodnár Szilvia, a tárlat kurátora Fotó: Mirkó István  / MI

Bodnár Szilvia – aki a tárlathoz kapcsolódó izgalmas katalógus szerzője is – megerősítette, hogy az apokalipszis témája a történelem során elkerülhetetlenül újra és újra aktualitást nyer, de amikor felvetettük, hogy a félelmetes víziók mögött mintha mindig felsejlene Dürernél is a remény, a kurátor asszony határozottan egyetértett. Rámutatott, hogy maga a Jelenések könyve ugyan felsorakoztatja a csapásokat, de a végkifejlet mindig a jó és az isteni erők győzelme, az Isten országának eljövetele. Így az egész témában egyszerre van jelen a szorongás és a jóság győzelmébe vetett hit. Arra a meglátásra, miszerint az Apokalipszis-sorozat akár a mai képregények őseinek is tekinthető, a kurátor asszony mosolyogva helyeselt. Megerősítette, hogy a sorozatszerűség és a tiszta képi narratíva miatt a párhuzam teljesen valós: 

a reneszánsz embere hasonló módon „olvasta” ezeket a drámai lapokat, mint a mai olvasó a képregényt.

Megtudtuk azt is, hogy a Dürer- és a Duvet-sorozat darabjainak többsége a pazar Esterházy-gyűjteményből származik. Voltak azonban későbbi kiegészítések is: 1900 körül egy jelentős vásárlás történt a felvidéki születésű Elischer Gyula neves gyűjteményéből, de Odilon Redon litográfiáinak története is izgalmas. A sorozat 1899-ben jelent meg Párizsban a híres műkereskedő, Ambroise Vollard kiadásában. A Szépművészeti akkori vezetése rendkívül progresszív módon, alig tizennégy évvel a megjelenés után, 1913-ban közvetlenül Vollard-tól vásárolta meg a lapokat, így az a megvásárlása pillanatában kortárs műalkotásnak számított.

A kiállítótérben Albrecht Dürer letisztult fametszeteivel szemben Jean Duvet 1555-ben befejezett sorozata kapott helyet, ami lenyűgöző stilisztikai párbeszédet eredményez. A két mester és a két technika összehasonlítása izgalmas tanulságokkal szolgál, amit a művészek életkora is árnyal: Dürer mindössze 27 éves, ereje teljében lévő fiatalember volt, amikor megalkotta saját Apokalipszisét, míg Duvet 70 évesen, alkotói pályája alkonyán fejezte be a nagy művet. Jean Duvet, aki francia udvari ékszerészként is dolgozott, a rézmetszési technika adta lehetőségekkel élve sűrű, szinte vibráló vonalhálót hozott létre, kompozíciói sokkal zsúfoltabbak és látomásszerűbbek, mint a düreri tisztaság.

A kiállítás harmadik nagy egysége Lucas Cranach és műhelye 1522-es sorozata. Ekkorra már megjelent a reformáció, sőt a Cranach-féle sorozatot maga Luther Márton, a művész barátja rendelte meg, aki megkövetelte, hogy a képek szigorú pontossággal kövessék a Bibliát.

A tárlat záróakkordja a 20. század második felének egzisztenciális szorongásaihoz vezet. A modern kor történelmi traumái, a diktatúrák és a háborúk tapasztalatai új formában támasztották fel a témát. 

Itt láthatók Kondor Béla különös, ironikus hangvételű rézkarcai, amelyek leleplezik a politikai retorika és a valóság közti szakadékot is. Ugyanitt Csohány Kálmán és Stettner Béla művei is reflektálnak a düreri Apokalipszis-sorozatra. A Szépművészeti Múzeum kiállítása velük válik kerek egésszé: a félelem és a pusztulás képei között járva a látogató megérti, hogy a művészet évszázadok óta ugyanazt a katarzist nyújtja. A pecsétek feltörhetnek, a lovasok gázolhatnak, a gépek elszabadulhatnak, de a végső szó mindig a megtisztulásé és a békéé.