Szeretném megszorítani annak a kezét, aki megmentette az életemet

Néha tényleg a véletlennek köszönhetünk olyan történeteket, amelyek talán soha nem kerülnének az olvasók elé. A most következő is ilyen. Néhány héttel ezelőtt Kisvárdán jártam, ahol a Várkerti Vitézekkel, azaz az NB I-es labdarúgócsapat vezérszurkolóival beszélgettem. Ott került szóba a Kisvárda és a Nyíregyháza drukkereinek különös kapcsolata. Ez a két tábor egykoron nem evett egymás tenyeréből – és akkor még finoman fogalmaztunk. Aztán minden megváltozott, a viszony normalizálódott. Mi kellett ehhez? Egy idén 50 éves ember rendkívül súlyos betegsége. Halálközeli állapota, majd csodálatos gyógyulása. Egy olyan emberé, akinek az egész élete a Nyíregyháza labdarúgócsapata körül forgott. Vezérszurkolója a Spartacusnak. A nagyon nem szeretem ellenfélnek. S akkor a Kisvárda drukkerei egy emberként csatlakoztak ahhoz a jótékonysági akcióhoz, amely a most következő történet főszereplőjéről, Tomek Zoltánról szól.

Tomek Zoltán élete 2017. július 7-én örökre megváltozott Fotó: Sipeki Péter

– Mi történt önnel 2017. július 7-én?
– Az egész életem teljesen megváltozott abban a pillanatban, amikor odahaza összeestem. Előtte is fájt már a derekam, de igazából nem foglalkoztam ezzel, fájt, fájt, majd elmúlik. Amikor kiment a lábam alól a talaj, s bekerültem a kórházba, lesújtó hírt közöltek velem az orvosok. Azt mondták, hogy leukémiás vagyok. 

Ráadásul ennek a szörnyű kórnak egy ritka változata, az akut limfoid leukémia támadta meg a szervezetemet. Kegyetlen fájdalmakon mentem keresztül.

A legerősebb fájdalomcsillapító injekció sem segített rajtam. Az orvosok is csak hüledeztek, azt mondták, hogy ez a szérum egy lovat is kiütött volna. Nekem nem használt. Az egész életem egy szempillantás alatt omlott össze, minden bizonytalanná vált. Két kisgyerek és a feleségem várt otthon. Regő, a kisfiam akkor volt egyéves. Van egy másik gyermekem is, a lányom, Emma. El nem tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett nekik. 

– Mire gondolt ekkor?
– Csak arra, hogy élnem kell, mert nekem dolgom van még ezen a földön. Megpróbáltam túltenni magam azon a sokkon, amit a rossz hír okozott. Bíztam az orvosokban és magamban is. Pozitívan álltam hozzá a történtekhez, csak azt ismételgettem, hogy meg fogok gyógyulni.

– Egyetlen pillanatig sem adta fel?
– Nem. Soha. Ez volt a legfontosabb. A minap azon gondolkodtam, mi lenne, ha most, közel az ötvenhez érne ez a hír? Szinte biztosan másképpen fogadnám, de akkor, 2017-ben csak az élni akarás munkálkodott bennem. Igaz, akkor arról sem volt fogalmam, mi vár rám. A leukémia a gerincemet támadta meg. Másfél hónapig feküdtem szinte mozdulatlanul, az izmaim teljesen elsorvadtak. Amikor felkeltem, újra kellett tanulnom járni. Ennek a szörnyű kórnak az utóhatásai a mai napig elkísérnek. Tudja, hogy törött gerinccel élek? Gondolná ezt, ha lát, ha rám néz?

– Nem.
– Pedig ez így van. Ezzel élem jelenleg a mindennapjaimat, s azzal a tudattal, hogy ez a törés aligha fog meggyógyulni. De amíg képes vagyok járni, amíg el tudok menni gyógytornára, amíg úszni tudok, amíg napi hat órában dolgozhatok, amíg kimehetek a Spartacus meccseire, s amíg együtt lehetek a családommal, biztosan nem fogom feladni. 

Tomek Zoltán rengeteget szenvedett, de legyőzte a leukémiát Fotó:  Sipeki Péter

Nehéz ügy ez, de úgy kell élnem, hogy ki kell zárnom mindent. Ebben elég komoly gyakorlatot szereztem az elmúlt közel tíz évben. Úgy kell élnem, mintha nem lennék beteg. Az a szerencsém, hogy ki tudom mindezt zárni a gondolkodásomból. 

– Otthon mi volt az első reakció, amikor kiderült a baj?
– Nagyon mélyen érintett mindenkit, főleg a felségemet, akit jobban megviselt a dolog, mint engem. 

Viszont az első pillanattól az utolsóig végig mellettem állt, a legnehezebb helyzetekben sem adta fel.

A transzplantáció után neki kellett megteremtenie odahaza az abszolút steril körülményeket, neki kellett vigyáznia rám. Mindent az én gyógyulásomnak rendelt alá. Ha ő nincs, ma nem beszélgetünk itt. De beszélhetnék azokról az emberekről is, akik a véradásban segítettek. Békéscsabán egy egész iskola mozdult meg annak érdekében, hogy vért adjanak nekem. Itt, Nyíregyházán pedig annyian mentek segíteni – családtagok, volt főnök, barát, szomszéd –, hogy a helyi vérellátóban már kívülről tudták a nővérek a taj számomat. Csak a nevemet kellett bemondani, a többi ment magától.

– Számomra megható volt látni azt az összefogást, amelyet a szinte teljes magyar futballtársadalom indított el azért, hogy önnek segítsenek. Itt messze nem csak arról volt szó, hogy helyben adakoztak, olyan csapatok szurkolói is felsorakoztak ön mögött, akikről ezt senki sem gondolta volna.
– Jól mondja, mert ezt én sem hittem el. Ráadásul kezdetben egyáltalán nem akartam azt, hogy rajtam mások segítsenek. Mindent elutasítottam. Ez addig a pillanatig tartott, amíg a Spartacus-drukkerek 2017 karácsonyán megunták, hogy mindenre nemet mondok, saját kezükbe vették az irányírást, s innentől kezdve tényleg elképesztő dolgok történtek. 

– Miért utasította el kezdetben az effajta segítséget?
– Lehet, hogy ebben volt egy kis szégyenérzet is, nem akartam, hogy szánakozzanak, miközben semmit sem tehettem erről a betegségről. Ez lehetett a fő indok. Aztán elindult a folyamat, s a mai napig nem értem, mi történt. Olyan szurkolótáborok, olyan csapatok kerestek meg, amelyekről álmomban nem gondoltam ezt. Ott volt a Kisvárda. Velük tényleg nem volt rózsás a viszony, de egyetlen perc alatt álltak mögém. A városban született, a válogatott egykori játékosa, Rudolf Gergely teremtornát szervezett, amelyre 2019-ben a magyar öregfiúk-válogatott jött el focizni. 

Az NFL-ben játszó Ndamukong Suh saját mezét dedikálta Tomek Zoltánnak Fotó: TIM NWACHUKWU / GETTY IMAGES NORTH AMERICA

Gulácsi Péter a magyar válogatott nevében küldött videós üzenetet, amelyet ezen a teremtornán vetítettek le. 

Na, ott elszakadt a cérna. Nem bírtam könnyek nélkül.

Ndamukong Suh, az észak-amerikai profi amerikaifutball-bajnokságban (NFL) szereplő Miami Dolphins játékosa ajánlotta fel licitre a saját kezűleg aláírt, eredeti mezét. A mezt ifjabb Cséke György, a Spartacus korábbi játékosa hozta el Magyarországra. Talán ebből is látszik, hogy olyan erők mozdultak meg a gyógyulásom érdekében, amelyre senki sem gondolhatott. Külföldről, Lengyelországból is kaptam valami nagyon fontosat. Az életemet.

– Mire gondol?
– A kezelés legkockázatosabb része a transzplantáció, azaz a csontvelő-átültetés volt. Ehhez megfelelő donorra van szükség. A család ebben nem tudott segíteni, a testvéremet sem találták erre százszázalékosan alkalmasnak az orvosok. S ekkor bukkant fel egy lengyel fiatalember, akiről kiderült, hogy számomra ő lesz a tökéletes donor. 21 éves volt ez a lengyel srác. Úgysem hiszi el, amit most mondok, de a nevét sem tudom. Azt sem, hogy hol él. Azt sem, hogy néz ki. Pedig elhiheti nekem, odamennék hozzá, s megszorítanám a kezét. Ám – jelenleg – nem tehetem.

– Ez tényleg hihetetlen. Miért nem jöhet össze a nagy találkozás?
– Mert ebben az esetben különlegesen szigorúak a szabályok. A világon sajnos annyira elharapódzott a szervkereskedelem, hogy kénytelenek voltak nagyon súlyos döntéseket meghozni, 

Az egyik ilyen szabály úgy szól, hogy a donor és a beteg a transzplantáció után öt évig nem találkozhat. Nem is vehetik fel a kapcsolatot egymással.

Szóval, az nem úgy van, hogy én felhívom ezt a férfit telefonon. Hogy meghívom magunkhoz Nyíregyházára, hogy együtt kimegyünk egy Nyíregyháza-meccsre. Pedig elhiheti, szívesen megtenném. Ugyanakkor ezt sem adom fel. Képzelje el, két levelet küldtem ennek az ismeretlen életmentőnek.

– Hogyan tehette ezt meg?
– Nem egyszerű. Írtam pár sort, amit elküldtem annak a magyarországi kórháznak, ahol kezeltek. Ők továbbküldték ezt a néhány gondolatot annak a lengyelországi kórháznak, ahol a donorom megtette a felajánlást. A lengyel kórház pedig felvette ezzel a férfival a kapcsolatot, így jutott el hozzá az üzenetem. Személyes dolgokat nem írhattam le, ezt sem engedik meg a szabályok. 

– Mik derültek ki ezekből a levelekből?
–  Annyi biztosan, hogy ez a lengyel fiatalember sosem járt még Magyarországon. Ez is úgy derült ki, hogy én többször megfordultam Lengyelországban, s ezt írtam meg neki. 

Meg azt is leírtam, hogy amikor Lengyelországban vagyok, mindig rá gondolok. Ha átmegyek egy zebrán, az jár a fejemben, vajon nem ő jön-e ott velem szembe.

Ezt az üzenetemet egészen biztosan megkapta, mert válaszként óriási mosolyjeleket küldött nekem. Igazából nem tudom, hogyan alakult a további kapcsolatunk, mert a szabályok adta öt év már eltelt. Azt sem tudom, valaha kiderül-e a neve, meg azt sem, hogy egyáltalán szeretne-e velem találkozni. Remélem, igen. 

– Mi az, amitől a legjobban tart?
– Nincs ilyen. Aki ennyi mindenen átment, aki ennyi mindent túlélt, annak mitől kellene tartania? Nyilván sokkal fáradékonyabb vagyok, mint a betegségem előtt, az az életem már soha nem tér vissza. Ezt el kellett fogadnom. Nekem az is öröm, hogy ott vagyok a Nyíregyháza meccsein. Az itthon rendezett összecsapások mellett olykor az idegenbeli mérkőzésekre is elmentem. Így voltam – többek között – Pakson és Újpesten is. 

– Aki túlél egy ennyire súlyos betegséget, aki visszajön onnan, ahonnan sokan nem, képes hosszú távra tervezni?
– Én nem tervezek semmit. Minden egyes megélt, eltelt napnak örülök. Várom a nyarat, várom azt a hétvégét, amikor elmegyünk majd a családdal Visegrádra. Sokat kirándulunk, együtt vagyok a szeretteimmel. Sosem voltam nagyravágyó ember. 

– Elgondolkodott már azon, hogy az ön története mit üzen másoknak?
– Azt, hogy legyen bármennyire is súlyos a betegség, egy pillanatra se adják fel. Ez a legfontosabb. Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok, de én minden baj ellenére nagyon boldog ember vagyok. Szuper családom van, nagyszerű csapat focizik Nyíregyházán, van két gyönyörű gyerekem, szerintem ennél nem kell több. Vagyis, nekem biztosan nem. Szeretek élni. Boldog vagyok, hogy megtehetem.