A sztoikusok felfogása lényegesen eltért attól, amit Arisztotelész politikai és etikai tanítása megfogalmazott. Szerintük kizárólag az egyén és a kozmosz rendelkezhet autarkiával – a kettő között pedig lényeges összefüggést állapítottak meg: mivel a világegyetem az „önmagában való elegendőség” állapotában van, a természet szerint élő bölcs embernek is pontosan erre kell törekednie, tudva, hogy az élet viszontagságai közepette kizárólag magára és a saját erényeire támaszkodhat. Ez is autarkia, csak nem politikai, hanem egyéni autarkia, amelyet Arisztotelész kizárólag az állatok és istenek számára tartott lehetségesnek. Azzal, hogy az „önmagában való elegendőséget” egyéni életfeladatként határozták meg, a sztoikusok radikális antipolitikai nézetet fogalmaztak meg, amelynek növekvő népszerűsége ma sem véletlen. A „magányos tömeg” (David Riesman) korában a társas viszonyaitól elvonatkoztatott, szabadon lebegő egyén kizárólag az autarkia egyéni felfogására törekedhet, mert egyéniségét mindenekelőtt a társadalmi összesség nyomásával szemben akarja megvédeni. Innen ered a sztoicizmus mai – vulgarizált és a posztmodern kapitalizmus igényeire szabott – változatának hallatlan népszerűsége.

Az sem véletlen, hogy az autarkia különféle ókori – arisztoteliánus, epikureus, cinikus vagy sztoikus – felfogásai nem gyakoroltak jelentős hatást a keresztény gondolkodásra. A keresztény felfogás szerint szigorú értelemben a kozmosz, az állam és az egyén sem rendelkezik autarkiával, hiszen az „önmagában való elegendőség” kritériumának egyedül Isten felel meg (sufficientia Dei). Egyedül Isten birtokol minden tökéletességet, így a keresztény ember célja nem az egyéni vagy kozmikus autarkia, hanem maga Isten. Az autarkia politikai és gazdaságtani jelentősége ezzel háttérbe szorult. A tökéletesség és az „önmagában való elegendőség” képzete az újkorban többé-kevésbé burkoltan kapcsolódott a szuverén állam, az autonóm emberi értelem, a természet illetve a piac fogalmához, de az autarkia kifejezést jellemzően nem alkalmazták. Az autarkia koncepciója hasonlóképpen játszott szerepet az utópikus gondolkodásban is. Az utópiák kedvelt helyszínei a szigetek, mivel geográfiai zártságuk megakadályozza, hogy külső – szellemi és anyagi – hatások felborítsák a fönnálló rendet. Bizonyos mértékben, még ha implicit módon is, de a legtöbb utópia előfeltételezi az autarkiát.

Fichte is – akit Hans Freyer az utópikus irodalom egyik utolsó nagy képviselőjének nevez – A zárt kereskedőállam című könyvében elismeri, hogy az ideális állam fennmaradása érdekében „meg kell akadályozni, hogy a polgárok a külfölddel közvetlenül kereskedhessenek”. A falanszter modelljével az utópista szocialista Fourier is az autarkia elérését vette célba. Nem tévedünk, ha az effajta utópikus elgondolásokat a szabadpiaci kapitalizmus különféle bírálataiként értelmezzük, de ha jobban belegondolunk, ennél többről van szó. A modern gondolkodás jellemzően isteni attribútumokkal ruház fel különböző evilági realitásokat. Így a korlátlan főhatalomban a mindenhatóság, a racionalizált termelésben az értelem tökéletessége, az állami önellátóképességben pedig az autarkia isteni attribútuma jelenik meg. Kézenfekvő tehát, hogy a piacpárti gondolkodók is isteni attribútumokkal ruházzák fel a piacot. Amikor az állam autarkiáját tagadják, akkor kimondatlan filozófiai előfeltevések síkján a világpiac autarkiája, tökéletessége és mindenhatósága mellett szállnak síkra.

Az autarkia modern felfogását legjobban a fasizmus szemlélteti, mert ez volt a politikai modernség legőszintébb kísérlete arra, hogy az államot az abszolútum rangjára emelje. Nyilván nem Arisztotelész autarkeiájáról van szó, amelynek semmi köze az „állam” modern fogalmához. A fasiszta doktrína alapelve: „minden az államban, semmi az államon kívül”, az autarkia egyik legkövetkezetesebb modern megfogalmazása. Mussolini többször is elmondta, hogy nem talál semmi kivetnivalót a gazdasági liberalizmusban. Amikor viszont Etiópia lerohanása miatt a Népszövetség szankciókkal sújtotta Olaszországot, a duce már a „gazdasági autonómia” jelszavát hangoztatta. Szóhasználatából ekkor már a teológiai elemek sem hiányoztak. 1937. november 18-án azt mondta, hogy az olaszoknak „autark mentalitást” kell kialakítaniuk, sőt, az „autarkia misztikája” szerint kell élniük. Ahogy a fasiszta misztikát hirdető Niccolò Giani fogalmazott: „az autarkiában hinni kell”. Ez a „tanúságtétel” mutatja meg a legjobban, hogy az autarkia milyen szerepet játszik a modern gondolkodásban. Míg a fasiszták nyíltan az államnak tulajdonították az „önmagában való elegendőség” isteni attribútumát, addig a liberálisok a piacra tekintettek ugyanígy. Szerintük az állam és az egyén nem, hanem csakis a mindenható piac rendelkezhet autarkiával.

Csak egy rendkívül beszűkült modern elme gondolhatja azt, hogy az autarkia fogalmát egyedül az államra lehet vonatkoztatni. Ezt a fogalmat éppígy alkalmazták már Istenre, a kozmoszra, az egyénre, a politikai közösségre, a természetre és egyes utópiák jellemzésére is. Ha jobban belegondolunk, a globális világgazdaság az emberiség globális autarkiáját feltételezi, a „blokkosodó” nagytérgazdaság – nemzetállami kereteken ugyancsak túllépő – modellje pedig egy-egy gazdasági-geopolitikai nagytér viszonylagos autarkiáját feltételezi. Az autarkiát anarchista és libertárius körökben sem az államra vonatkoztatják. A globális gazdasági és/vagy ökológiai összeomlásra készülő szubkultúrákban is leginkább egy kisközösségi autarkia-koncepciója üti fel a fejét. Az újsztoicizmus kortárs divatjának köszönhetően még az egyéni autarkia gondolata is jelen van korunkban. Csak a fogalom értelmezési hagyományának két legfontosabb összetevője hiányzik: Arisztotelész sajátos politikai értelemben vett autarkeia-felfogása és az a keresztény szemlélet, amely szerint egyedül Isten tökéletes. Ez a hiány önmagában is árulkodó korunk mentalitásával kapcsolatban és elegendő okot ad arra, hogy az autarkia filozófiai fogalmát megpróbáljuk kiszabadítani a modern gondolkodás fogságából.

A szerző eszmetörténész