A rendszerváltoztatás haragökonómiája

Az antikommunista harag rendeltetése, hogy az új század öntőformáját kitöltve renddé szilárduljon.

Fotó: Fortepan

A posztkommunizmus nem kronológiai, hanem pszichopolitikai kategória. Ebben az időszakban a visszarendeződéstől való félelem, a szellemi és anyagi javak elvesztésének tudata és az emlékezetpolitikai viták kíméletlen hevessége abból fakadt, hogy az ellenség jelenlétének szüntelen tudatában éltünk. Nem véletlen, hogy a jobboldali publicisztika rendszerváltás helyett előszeretettel használta a rendszerváltozás fogalmát, amely szerint a társadalom nem cselekvő alanya, hanem csak passzív szemlélője volt a folyamatnak. Ha csak rendszerváltozás történt, akkor a magyar nemzet még nem nyerte vissza teljes mértékben a szuverenitását. Nem váltott rendszert, hanem mindössze végignézte annak változását. Az ezzel kapcsolatos csalódottságot és jogos haragot fejezik ki a „gengszterváltás” és a „módszerváltás” kifejezések, amelyek arra utalnak, hogy 1989-ben nem kezdődött új politikai időszámítás, és még mindig a múlt démonaival kell együtt élnünk. A rendszerváltozás fogalma is arra a távolságra utal, amely a közszabadság birtokába névleg beiktatott nemzet és a posztkommunista elit között húzódott.

Ezzel szemben az átmenet liberális értelmezéseiben a rendszerváltás fogalma a politikai intézményrendszer reformját végrehajtó ágensekkel való azonosulást fejezi ki: ha valaki rendszerváltásról beszél, akkor ezzel azt állítja, hogy a folyamatban „mi” vettünk részt, a rendszerváltás következésképpen a „miénk”. Ez a megközelítés szűk történelmi horizonton szemléli a rendszerváltást, és azt 1989 változásaival azonosítja. Ezzel a rövidlátó értelmezéssel szemben a jobboldal jól teszi, ha tudatosan rendszerváltoztatásról beszél. Nemcsak azért, hogy ezzel hiányérzetének adjon hangot, hangsúlyozza a posztkommunista elit csoportok szerepét, vagy hogy az 1989 előtti és utáni helyzet közti folytonosságra utaljon, hanem elsősorban azért, mert ezzel a kifejezéssel az átmenet folyamatszerűségét is ki lehet fejezni. Míg a „rendszerváltás” a politikai és jogi intézményrendszer átalakításának igen rövid mozzanatára utal, addig a rendszerváltoztatás fogalma egy tágabb történelmi horizontot nyit meg.

A rendszerváltoztatás folyamatszerű elemzése Tellér Gyula nevéhez köthető, aki arra világított rá, hogy e fogalom alatt azt a gazdasági és társadalmi struktúraváltást kell érteni, amely a kommunisták által irányított rejtett privatizációval vette kezdetét, a „félpolgárosodás” késő kádári jelenségeiben fejeződött ki, majd a politikai rendszerváltás során maga is elkezdett rendszerré szilárdulni. Ezt a posztkommunistáknak kedvező szisztémát nevezte Tellér a „rendszerváltás rendszerének”, hangsúlyozva, hogy a rendszerváltoztatás kedvező végkimenetele az lenne, ha az átmenet nem szilárdulhatna tartós posztkommunista korszakká, ha a középosztály és a civil szféra megerősödése folytán megszűnne a magyar társadalom kommunisták által létrehozott kétpólusú szerkezete (nómenklatúra-burzsoázia vs. dolgozók), és ez a szocializmusból örökölt struktúra átadná a helyét egy hárompólusú társadalomszerkezetnek. Tellér szerint a rendszerváltoztatás sikerkritériuma egy független középosztály megteremtése, amely a „köz” újjászületését is magával hozza.

A konzervatív paradoxon

A szociálliberális hegemónia felívelő szakaszában úgy tűnt, hogy a rendszerváltoztatás elbukott. Az immár világos körvonalakat öltő posztkommunista korszak mérlegét Lánczi András vonta meg (Konzervatív kiáltvány, 2002), leszögezve, hogy 1989 után épp a folytonosság híveiként ismert konzervatívok feladata szakítani a félmúlttal és olyan új kezdetet teremteni, amely méltó a megőrzésre. A konzervatív paradoxon abban áll, hogy „egyedül a régi rendszerhez kötődő embereknek van mit konzerválniuk. Ezt meg is tették 1989 után, mert a helyzeti – intézményes, politikai, szervezettségi, anyagi, társadalmi – előnyeiket megtarthatták.” A konzervatívok ezzel szemben kénytelenek radikális újítóként és a kommunista múlt eltörlőiként fellépni: „azok, akik a rendszerváltás eszméjébe az erkölcsi megújulást is beleértették, nem lehetnek mások, mint radikálisok”. A szerző emellett azt is világosan látta, hogy a kétezres évek politikai kultúrája és médiarendszere csapdát állít a jobboldalnak. A posztkommunizmus meghaladásához ezért az kell, hogy a jobboldalt ne szoríthassák be semmilyen „szélsőséges” pozícióba és ne tudják diszkvalifikálni. Ez a helyzetértékelés hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldal képes volt kitartani a rendszerváltoztatás távlatos célperspektívája mellett és nem engedett a bosszúszomjas rögtönzés csábításának. Ezzel a stratégiai látásmóddal rokonítható a kulturális rendszerváltoztatás koncepciója, amelyet a 2010–2020-as évekre vonatkozóan Békés Márton foglalt össze Kulturális hadviselés című könyvében azzal, hogy továbbra is „a hosszú távú feladatok a legsürgősebbek”. Vagyis a jobboldalnak olyan széles összefüggésekben gondolkodó stratégiai szemléletre van szüksége, amely a hosszú rendszerváltoztatás metapolitikai és kulturális vonatkozásait helyezi előtérbe.

A kétezres évek alaposan átrajzolták a rendszerváltoztatás stratégiai horizontját. A 2006-os politikai nemzedék öntudatra ébredése, a gazdasági világválság csapásai és a 2010-es „fülkeforradalom” után a hosszú rendszerváltoztatás paradigmája mellett ismét teret nyert a jobboldalon egy pozitív elbeszélésmód, amely – legalábbis részben – rehabilitálta a rendszerváltás fogalmát. Az Orbán-korszak első évtizede után, 2019-ben, a jobboldali emlékezetpolitika is számot vetett ezzel a változással, és a rendszerváltás 30. évfordulóján Byron fordulatával fejezte ki 1989 lényegét: „a szabadság első tánca volt”. A „30 éve szabadon” mottó köré felépített emlékév fő motívumai ennek megfelelően a fiatalság, a szerelem és a tánc voltak. A rendszerváltást a magyar nemzet önfelszabadító forradalmaként mutatták be. A színvonalasan megszervezett programok és romantikus imázsfilmek egytől-egyig ezt az üzenetet közvetítették, szinte nosztalgikus légkört teremtve 1989 körül. Mintha a rendszerváltás nemzeti mitológiánk 1956-tal egyenértékű része lehetne, és már nem is lenne is más dolgunk, mint örömmel és hálával emlékezni „a csodák évére”.

Antikommunista haragtőke

De nem feledhetjük, hogy a rendszerváltoztatás hosszú folyamatát beárnyékolja a szociálliberális elit csoportok hegemóniája és az átmeneti korszak gyalázata, amely ellen 2006-ban lázadt fel a közszellem. A nemzeti vagyon történelmi léptékű elherdálása közepette egyetlen stratégiai ágazat maradt, amelyben jelentős felhalmozásra voltunk képesek, mert az áldatlan közállapotok hozzájárultak az antikommunista haragtőke gyarapodásához, és lehetővé tették, hogy a nemzeti tábor megőrizze a politikai közösség kollektív haragképességét. Jelenünket is döntően meghatározza ez, vagyis a harag kérdése, amelyhez Peter Sloterdijk Harag és idő című műve ad kulcsot a kezünkbe. Sloterdijk a hellén thümosz fogalmából kiindulva amellett érvel, hogy a politikai akaratképzés szorosan összefügg a haragképességgel. Sloterdijk haragökonómiáról beszél: a nagy politikai mozgalmak és forradalmak szerinte haragbankok, amelyek hosszú időre lekötik az egyéni haragbetéteket. Ezzel olyan többlet jelenik meg a pszichopolitikai térben, amely az egyéni sérelmek visszafizetése és a közvetlen bosszúállás révén soha nem halmozódhatna fel. Mindebből annyi vonatkozik a rendszerváltoztatásra, hogy a posztkommunista állapot liberális konszolidációját nagyrészt az antikommunista haragpotenciál segítségével kerültük el.

Sok mindent privatizáltak, de ezt a haragot nem sikerült. A mentális lefegyverzés jóval nagyobb sikerrel járt azokban az országokban, amelyekhez a történelem kegyesebb volt, és ahol a nép lelke kevésbé volt zaklatott állapotban. Hazánkban az antikommunista harag tette lehetővé egy hosszú távú akarattal rendelkező történelmi és politikai szubjektivitás megformálását. Nagyrészt ezért maradt távol tőlünk a történelem végének illúziója. Kimaradtunk a történelem utáni korból, a liberális konszolidációból és a posztpolitikai konszenzusból, mert éreztük, hogy jogos a haragunk és még nem léphetünk ki a magyar történelem elmúlt száz évének dinamikáiból. Sloterdijk azt írja, hogy „a sértetlenek és büntetlenek látványa a haragvóban azt a képzetet kelti, hogy neki megvan, ami nekik hiányzik. Rájuk tekintettel akar adakozóvá, sőt tékozlóvá válni”. Így igaz. Gondoljunk csak a sértetlen kommunisták látványára, és ne tagadjuk, hogy olykor még ma is felgerjed bennünk az adakozó szándék. Szívesen szétosztanánk köztük régóta őrzött haragkincsünket. Mindemellett azt is tudjuk, hogy a rendszerváltoztatás folyamatában éppen az a legnagyszerűbb, ami a leginkább felháborító. A kommunisták sértetlensége, a polgárháborús indulatok politikai munkára bírása, az antikommunista haragtőke lekötése, a bosszú szüntelen elodázása és a haragenergiák szublimációja teszi lehetővé, hogy a bosszúnál sokkal magasabb célt tűzzünk magunk elé: Magyarország újjáépítését.

Nemzeti célok és a csapda

Az antikommunista harag rendeltetése, hogy az új század öntőformáját kitöltve renddé szilárduljon. S mivel ez a folyamat még korántsem ért véget, nem hallgathatunk sem a bosszú, sem a megbékélés szószólóira. Tudatosítanunk kell, hogy a harag pszichopolitikai energiáját távoli célok felé kell irányítanunk, hogy a hosszú távú feladataink a legsürgősebbek, és így megbékélés vagy bosszú helyett a haragot lassan porlasztva kell felhasználnunk a hosszú rendszerváltoztatás üzemanyagaként. Bizonyos napok kifejezetten arra szolgálnak, hogy ezt a tudatot elmélyítsük magunkban. Így október 23-án és február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján határozottan nemet mondhatunk a harag privatizációjára. Ha azt mondanánk, hogy a keleti blokk összeomlásával hazánk földjén kivirult a kapitalista éden, a szabadság táncára perdültünk és teljesültek nemzeti céljaink, akkor ezzel depotecializálnánk azt a politikai akaratot, amely a rendszerváltás rendszerének hosszú távú meghaladására tör. Ezt a csapdát pedig mindenképpen el kell kerülnünk. Emlékezzünk tehát haragvó és büszke szívvel a kommunizmus áldozataira, a szabadságfelkelés hőseire és tekintsünk ugyanígy a rendszerváltoztatás hosszú folyamatára is abban a felelősségteljes tudatban, hogy még sok teendő vár ránk ezen a földön.