Nemzet a 21. században

Jóllehet a nemzetállam csupán a politikai közösség egyik lehetséges formája, a 21. században mégis ez az egyetlen olyan épület, amely a nyugati politikai hagyomány alapköve fölé magasodik.

Fotó: Mirkó István

Az ember természeténél fogva politikai lény, ezért emberi mivoltában csak egy közösség tagjaként teljesedhet ki. Ez az arisztotelészi tanítás a politikai antropológia tulajdonképpeni alapvetése és egyben a nyugati politikai gondolkodás alapköve. Mozdíthatatlan tétel, amelyen mit sem változtat, ha sokan megfeledkeznek róla, hiszen az alapköveket nem szokás bolygatni. Az alapkő feladata egyszerűen az, hogy szilárd kezdet legyen és hogy kiindulópontot nyújtson a további építéshez. Ennek megfelelően a klasszikus politikaelmélet alapköve is egyszerű funkciót tölt be, és nem határozza meg a politikai felépítmény minden részletét.

Arisztotelész politikai-antropológiai alapvetéséből csak a közösségalkotás szükségessége következik és nem a politikai közösség valamely különös formája. Különös is lenne, ha az alapkő egyúttal lábazat, oszlop, párkány és még tetőgerenda is akarna lenni, mert bár sokféleképpen átépíthetünk egy épületet, általában mégis jobb, ha az alapkő funkcióját nem gondoljuk újra. A politikai közösség keretei és szerveződési formái is változnak. Törzsek, városállamok, birodalmak és nemzetek korszakai akár vad egymásutánban is válthatják egymást, de a különböző keretek egymás mellett és egymásba ágyazódva is létezhetnek, az államformák követhetik a körforgás törvényét, de sajátos összetételeket is alkothatnak. Semmi sem biztosítja tehát a birodalmak, városállamok vagy a nemzetek örök fennmaradását, bírjanak ezek bármilyen berendezkedéssel. Csak a politikai közösség szükségessége van kőbe vésve. Ha ezt az alapkövet egyszer kifordítják a földből, akkor visszatér Káin és Ábel, avagy Romulus és Remus ideje. Ebben az esetben új véres kezdetek várnak ránk és szinte történelem feletti intenzitással élhetjük át az alapító erőszak, a konstitutív hatalom sötét reneszánszát.

Jóllehet, a nemzetállam csupán a politikai közösség egyik lehetséges formája, a 21. században mégis ez az egyetlen olyan épület, amely a nyugati politikai hagyomány alapköve fölé magasodik. Ami a közgondolkodás politikai minőségéből a „semlegesítések kora” (Carl ­Schmitt) után megmaradt, annak korunkban a nemzetállam ad teret. Ezért a nemzetállamot övező viták sok esetben a gondolkodásunk politikai jellegét teszik próbára. Amikor átléptük a 21. század küszöbét, akkor ez még korántsem volt ennyire nyilvánvaló. A nemzet akkor még idejétmúlt, omladozó épület hírében állt. Miközben éles viták zajlottak nemzeti jelképeinkről és történelmünkről, az egyetemen megtanultuk, hogy mindez a múlté, ezeknek a vitáknak semmi értelme, mert a nemzet egy „képzelt közösség”. Nincs semmiféle nemzeti eidosz, ilyesmiről beszélni nevetséges, ez esszencializmus, hovatovább: fasizmus. Az ezredforduló környékén még bizonyos értelmiségi körök és egyetemi előadótermek attól visszhangoztak, hogy a nemzetállamok kora lejárt, a nacionalizmus csupán a 19. század erőtlen maradványa, amely kizárólag veszélyt jelent a társadalmi szolidaritásra nézve. Azóta ez a magabiztos progresszív narratíva látványosan zátonyra futott.

Ahogy a politológia-tankönyvek szemérmesen fogalmaznak: a 90-es évek óta jelentősen megváltoztak a politikai gondolkodás diszkurzív keretei. A korábban tiszteletre méltónak, plauzibilisnek és komolynak hitt elméletek azóta nevetségessé váltak. Alig néhány évtized elteltével megállapíthatjuk, ezek a nem is olyan régen még egyeduralkodó nézetek szinte semmilyen szerepet nem játszanak a kortárs politikai gondolkodásban. A 90-es évek vitáit ma szinte értelmezhetetlennek találjuk, a régi publicisztikák olvasása idegenszerű hatást tesz ránk, és az az érzésünk, mintha értelmezésük során szinte leküzdhetetlen kulturális távolsággal kellene megbirkóznunk. Ezt nem az idő múlása teszi, egyszerűen bizonyos álláspontok elveszítették valóságvonatkozásukat és kihullottak a jelenből. 

Korábban a szuverenitás emlegetése még gyanús különcködésnek tűnt, ma viszont már ez jelenti a versenyképesség gazdasági fogalmának politikai megfelelőjét, így azok is elfogadják, akik a politikai gondolkodás különneműsége és auto­nómiája iránt közömbösek. A nemzet létjogosultságát megkérdőjelező beszédmódot időközben elkoptatták, az belterjessé és valóságidegenné vált. Ezzel szemben a nemzeti válogatottnak szurkolni több mint normális, a nemzeti összetartozás napjáról való megemlékezés beépült szokásaink közé, és egyre többször használjuk a politikai alanyiságot jelölő többes szám első személyt így: mi, magyarok.

A nemzeti konszenzus kiépülése

Nagyot tévednek azok, akik szerint ezt a mentalitásbeli fordulatot egy frusztrált, etnicista horda vitte végbe, amely arra esküdött föl, hogy életben tartsa a múlt traumáit. Ami azt illeti, a magyar nemzeti identitás régóta nem volt olyan kiegyensúlyozott és egészséges, mint ma. Megértük, hogy a magyarságtudat kiszabadult a kihalásszorongás és a neheztelés fogságából. A negatív identifikációs minták mellett megjelent a pozitív nemzettudat, amellyel nem versenyezhetnek a zsákutcás magyar fejlődésről, a lemaradásról vagy utolérésről szóló előadások. Ezzel el is dőlt az egyik legfontosabb metapolitikai kérdés, hiszen ma már a tévedés legkisebb kockázata nélkül kijelenthető, hogy a mi korunkban is döntő szerephez jutott a nemzeti sorsközösség eszméje.

Természetesen minden konszenzusnak van egy külső, negatív eleme, de nem ez, hanem a konszenzus minősége az igazán érdekes. Egyértelmű, hogy nincs visszatérés a 90-es évekbe. Ezt nagyon jól tudják azok is, akik ma is csak a szűkebb értelmiségi referenciacsoportjuk régi nótáira képesek rázendíteni és megrekedtek a nemzeti politikával szembeni oppozíció álláspontjánál. Túl sokat foglalkozunk azokkal, akik továbbra is egy 8. osztályos földrajztankönyv nai­vitásával várják a globális piacgazdaság, a nemzetközi integráció és a multikulturalizmus áldásait, és azt gondolják, hogy a nemzet csupán akadályozza a Nyugathoz és Európához való csatlakozásunkat. Nem vesszük figyelembe, hogy a politikai gondolkodás „változó diszkurzív keretei” milyen kegyetlenül elbántak az ilyen emberekkel. Merész fogadást kötöttek arra, hogy miről fog szólni ez az évszázad, és mindent elvesztettek. Ami egykor haladó értelmiségi alapvetés volt, az mára nem több, mint egy letűnt intellektuális divat, amely képtelen kapcsolódni a jelen problémáihoz. Ehhez képest aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítunk a 90-es évek köztünk járó kísérteteinek, elfelejtve, hogy nincs hatalmuk fölöttünk. A nemzeti politikával szembeni nyílt állásfoglalások nem gyengítik, hanem csak erősítik a nemzeti konszenzust. A posztnemzeti állapot reményében megszomorodott liberálisok eszmefuttatásai ma csupán azért érdekesek, mert felszínre hozzák a nemzettel szembeni kritikai beállítottság antipolitikai jellegét.

Antipolitika

Azt a szociokulturális miliőt, amelyben a nemzet „leszerepelt”, néhány jó pénzért fellépéseket vállaló angolszász professzor gyönyörtől ájuldozó közönségében azonosíthatjuk be. Ez a közeg rendíthetetlen meggyőződéssel vallja, hogy a huszadik század a tömegtársadalmakat átpolitizáló nacionalizmus korszaka volt. A bűnös ezek szerint a nacionalizmus, a bűn pedig az átpolitizálás. Ez a két tényező adja ki együttesen a huszadik század borzalmainak képletét. Még a legnagyobb jóindulattal is úgy vagyunk ezzel, mint a szovjet rádió azzal a hírrel, hogy Jerevánban Moszkvicsokat osztogatnak: „A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat. És nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.” Pontosan ez a helyzet a huszadik század „nagy tanulságával” is. A múlt század nem a nacionalizmus korszaka volt, hanem a nacionalizmus elfojtásának korszaka, és nem a társadalmak átpolitizálását hozta magával, hanem azok totális depolitizálását. Egyébként az elmélet minden más eleme stimmel, tehát „a hír igaz”. A polémia jegyében szívesen alkalmaznánk az ilyen nézetekre a legyőzhetetlen tudatlanság (ignorantia invincibilis) fogalmát, ha az a hagyományos szóhasználat értelmében nem mentesítene az erkölcsi felelősség alól. De a helyzet ennél sokkal rosszabb, hiszen nem tudatlanságról van szó, hanem arról, hogy egyesek a politikával szembeni negatív előítéleteikből kovácsolnak maguknak történelemszemléletet, és azt megátalkodottan hirdetik. Nem tudunk segíteni azokon, akik szerint a harmadik birodalom etnicista, rasszista és imperialista vezetői „nacionalisták” voltak, és azokkal sem tudunk mit kezdeni, akik úgy gondolják, hogy a Szovjetunió „átpolitizálta” az emberek tudatát.

Szerencsére nem feladatunk, hogy a nemzeti politika ellenzőit és a progresszív értelmiséget meggyőzzük arról, hogy alapvető tévedésben él a politika természetét illetően. Szemléleti hibáikkal azért érdemes foglalkozni, hogy mi magunk elkerülhessük az antipolitika csapdáját, és feltérképezhessük azokat a lehetőségeket, amelyek a politikai közösség eszméjét megerősíthetjük a 21. században. Legjobb, ha a nacionalisták és progresszívek vitáját abba a lényegibb dimenzióba vezetjük vissza, ahol megmutatkozik az álláspontok valódi természete. Ha így teszünk, akkor a nacionalista és a progresszív elnevezés is feleslegessé és szinte terhessé fog válni, mivel nem ezek fejezik ki a lényeget. A lényeg és egyben az álláspontok értékmérője is az, hogy az adott álláspont hogyan viszonyul a politikai közösség antropológiailag megalapozott szükségességéhez. Ezért a szemben álló álláspontok külső történeti burkát egy pillanatra figyelmen kívül hagyhatjuk. A politikai közösséget igenlő álláspontban nem a nacionalista, hanem a politikai elem az érdekes. Ugyanígy a politikai közösséget meghaladni vagy elvetni kívánó ideológiában sem a haladás gondolata az igazán figyelemreméltó, hanem az antipolitikai beállítottság. Elvileg nagyon is elképzelhető, hogy ezek az álláspontok más alakban szálljanak sorompóba. A politikai közösség igenlése még számos más formát is ölthet(ne) a nacionalizmuson kívül és a politikai közösséggel szemben gyanakvó gondolkodásmód is ölthetne más formát. Viszont amellett, hogy ezt észben tartjuk, azt is fel kell ismernünk, hogy századunkban a nemzetet érő kihívások egyúttal a politika alapját is érintik, vagyis az ember politikai lény-voltának igenlése vagy irreális formát ölt, vagy a nemzetállami keretek megerősítéséhez járul hozzá.

Nemzeti realizmus

A nemzetállamot nem önmagában, hanem a politikai közösség történeti kereteként értékeljük. Más szóval nem tekinthetjük abszolútumnak, és nem gondolhatjuk azt, hogy fölülbírálhatatlan, immanens igazságok letéteményese lenne, mert egészen nyilvánvaló, hogy az effajta nemzeti önhittség sohasem szolgálta a nemzet érdekét. A nemzetnek olyan realistákra van szüksége, akik nem tömjénezik, nem hízelegnek neki, hanem a politikai közösség egyetemes, és emberi természetbe írt mércéjéhez képest ismerik el jelentőségét. Ez nem kevesebb, hanem sokkal több, mint amit a nemzeti öncélúság etnicizmusba hanyatló mentalitása nyújtani képes. A nemzeti realizmus nem azt hirdeti, hogy a politikai és az állami kategóriái szükségszerűen egybeesnek, hanem azt, hogy minden korban a politikai közösség valóságosan létező kereteit illeti védelem. Ezt az álláspontot, amely nem a nacionalizmus immanens igazságából, hanem az arisztotelészi emberkép alapján a politikai közösség szükségességéből indul ki, legjobban két politikai gondolkodó reprezentálja: a francia Julien Freund és a magyar Molnár Tamás. A két szerző gondolkodásában és életrajzában a nyilvánvaló különbségek ellenére számos hasonló vonást fedezhetünk fel. A politikát mindketten az arisztotelészi emberkép jegyében értelmezték, a nemzethez fűződő viszonyukat egyaránt gazdagította regionális (elzász-lotharingiai és erdélyi) kötődésük és a gondolkodásuk európai horizontja, amely felfogásuk szerint a nácizmussal, a kommunizmussal és az amerikanizmussal való szembefordulást írta elő. Két olyan gondolkodóról van szó, akik a globalizációról, a nemzetközi integrációról, az unipoláris pillanatról és a posztnemzeti állapotról szóló elméletek fénykorában is ragaszkodtak a nemzeti keretek megőrzéséhez. Az ő kiegyensúlyozott álláspontjukat nevezem nemzeti realizmusnak.

Julien Freund élesen bírálta azokat, akik szerint a nemzeti beállítottság megkérdőjelezhető azon az alapon, hogy a hazánkat és nemzeti beállítottságunkat végső soron a „születés véletlenjének” köszönhetjük. Kétségtelen, hogy így van – írja a szerző –, de ez a „véletlen” véd meg bennünket a többitől. A multikulturalizmus nem egyetlen véletlennek, hanem véletlenek sokaságának szolgáltatja ki az embert, és ezért a politikai közösség vonatkozásában destabilizálja az emberi természetet. Freund kellően árnyalt képet alkotott a nemzetről. Nem gondolta, hogy a politikai közösség örök és változhatatlan formája lenne, de egy életútinterjúban mégis a nemzetet helyezte rétegzett identitásának csúcsára, mondván: „Francia vagyok, gaullista, európai és regionalista. Ez minden.” Molnár Tamás hasonlóképpen nyilatkozott a multikulturalizmusról. A nemzeti politikát nem öncélként értelmezte, hanem az egyetlen olyan útnak tartotta, amellyel megtarthatjuk az egyensúlyunkat a túlzott pluralizmus és a globalizmus között. A nemzet szerepe tehát Molnár szerint is a politikai közösség történetileg adott formájának megőrzése: „A XXI. század közepén a Bábel tornya újjáépítésének kísérlete elleni védőeszközként újból felmerül a nemzet.” Szó sincs arról, hogy a nacionalizmus lenne az igazság letéteményese és a politika végső értelmének hordozója. „A nacionalizmus nem erény, ám a szó határos az erényessel, amennyiben az uniformizálás elkerüléséről van szó. A gépesített világbirodalom széttörné emberségünk megőrző korlátait.”

A nemzeti realizmusnak számos árnyalata lehet, és természetesen a hangsúlyok minden egyes gondolkodó esetében eltérők. Ám ha jól megfigyeljük, Freund és Molnár érvelése döntő pontokon megegyezik. Mindketten az arisztotelészi emberképből és a politikai közösség szükségességéből indulnak ki, és mindketten az emberi állapot destabilizálása ellen emelik fel a szavukat. A nemzet létjogosultságát vitató álláspontot nem elvakult nacionalizmussal ellensúlyozzák, hanem a nemzeti lét kérdését a realizmus jegyé­ben a politikai közösség antropológiai alapjához és rendeltetéséhez mérik. Akik az ilyen értelemben vett nemzeti realizmus álláspontjára helyezkednek, azok a nemzetek jövőjéről szóló vitákban ahhoz az állásponthoz húznak, amelyik teret nyit a politika számára, mert amíg van politika, addig mindig szükség lesz olyan lehatárolt egységekre, amelyek lehetővé teszik a közös politikai jelenlét előállítását. A globalizáció hullámtörő gátjai a nemzetek, amelyek megakadályozzák, hogy a semlegesítések kora után végképp kihulljunk az emberi létezés politikai minőségéből. Minél távolabb kerülünk az alapítástól, a konstitutív hatalomtól és a politikai gondolkodás alapkövétől, annál nagyobb szükség van arra, hogy a hagyomány közvetítésével tudatosítsuk az alapok jelentőségét. A hagyomány felelős azért, hogy bizonyos képzetek, érzelmek vagy társadalmi alakzatok akkor is fennmaradjanak, amikor az őket létrehozó eredeti körülmények már megszűntek. A nemzeti realizmus 21. századi feladata ennek megfelelően az, hogy nevéhez illően realizálja, tehát felismerje és érvényesítse a politikai közösség valóságát.