„A művészet jövője az egyediségben rejlik” – vallja Szabó András műgyűjtő, üzletember

Szabó András életútja ritka metszéspontja az üzleti gondolkodásnak, az esztétikai érzékenységnek és a kulturális felelősségvállalásnak. A rendszerváltás idején vállalkozóként kezdte, később azonban a műgyűjtés és az értékmentés vált élete egyik legfontosabb küldetésévé. A Kőrössy-villa felújításáról, a gyűjtés filozófiájáról, a Zsolnay kerámiák és Egry József iránti szenvedélyéről, valamint a műtárgyak mögött húzódó történetekről beszélgettünk vele.

Szabó András műgyűjtő, üzletember, mecénás Fotó: Kurucz Árpád

– A történet a Nikex külkereskedelmi vállalat privatizációjával kezdődött a kilencvenes évek elején. Az Állami Vagyonügynökség akkoriban a Duna Televízió számára keresett székházat, mi pedig felajánlottuk a Nikex épületét. Egy ingatlancsere révén jutottunk hozzá ahhoz a villához, amelyet korábban egy séta közben pillantottam meg, és azonnal fantáziát láttam benne. Különleges hely volt, az ingatlanon állt Kőrössy Albert Kálmán saját villája és Klösz György fotóműterme is. Miután megvásároltam az ingatlant, a Kőrössy-villa történetét kezdtem el kutatni. Talán furcsán hangzik, de ehhez az érdeklődéshez hozzájárult az is, hogy pályakezdő mérnökként elvégeztem egy kétéves esztétikai képzést a marxista–leninista egyetemen. Akkoriban, a csepeli tervezőintézetben dolgozva így lehetett pluszszabadsághoz jutni. Végül ez az egész meghatározóvá vált számomra. Elhatároztam, hogy megpróbálom az épületet eredeti állapotára visszaállítani. Szorgalmas munkával, szakemberek segítségével két ütemben újítottuk fel.

– Honnan ered ez az erős esztétikai érdeklődés?

– A Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam Budán, ami elit középiskola volt. Művelt diákok vettek körül, de az otthoni közeg is inspirált: édesapám tipográfus és bélyeggyűjtő volt, tőle örököltem a gyűjtőszenvedélyt. Szinte minden hétvégén színházba vagy hangversenyre jártunk. Ezek meghatározó élmények voltak, így természetes lett számomra, hogy érdekelni kezdett az esztétika és a művészet világa.

– A ResoArt Villa és a Kőrössy Szalon egyszerre közösségi tér és személyes univerzum. Milyen kulturális közeg létrehozása volt a célja?

– A villa második felújítási üteménél már tudtam, hogy egy kulturális szalont szeretnék létrehozni. Tizenöt évvel ezelőtt indítottuk el a szalonprogramokat: havonta rendeztünk kulturális és jótékonysági eseményeket. A februárban elhunyt Vásáry Tamás például itt adott koncerteket az állami gondozott gyerekeket támogató alapítványa javára. A vendégek belépőjegyeit teljes egészében felajánlottuk a gyerekek támogatására. Szeretem a társasági életet, a közösségeket, és fontosnak tartom, hogy ezek ne kopjanak ki az életünkből.

Ha valaki gyűjtővé válik, az felelősséget is jelent. Nem lehet, hogy egy nyolcvandarabos Egry-gyűjteményt vagy egy ezerdarabos Zsolnay-kollekciót csak én csodálhassak. Ezek a magyar kultúra részei.

A ResoArt Villában rendszeresen rendeznek szalonprogramokat. Fotó: Kurucz Árpád

– A műgyűjtőknek ezáltal van egyfajta küldetésük a nemzeti kultúra megőrzésében.

– Ez így van, ezért létrehoztam a ResoArt Alapítványt, amelynek a kuratóriuma gondoskodik arról, hogy szakmai és üzleti alapon bemutassa, hozzáférhetővé tegye a gyűjteményünket. Hiszek abban, hogy a kultúra edukációs feladat. Minél többet tud egy társadalom a saját történetéről, sorsáról és értékeiről, annál biztosabban tud jövőt építeni.

– A gyűjteménye mit árul el önről?

– A gyűjtemény mindig a gyűjtőről is szól. Nemcsak az számít, milyen tárgyakat választ ki valaki, hanem az is, hogyan rendezi őket egymás mellé, milyen történetet akar elmesélni velük.

A Zsolnay például olyan hungarikum, amelynek ma is rendkívüli ereje van. 

2028-ban lesz Zsolnay Vilmos születésének 200.,, a gyár alapításának 175. évfordulója, mégis világszerte keresik a darabjait. Ugyanez igaz Egry Józsefre is. Számomra lenyűgöző életút az övé: se cipője, se ceruzája nem volt, egy szegény fiúból lett a Balaton festője és az egyik legkedveltebb magyar festőművész.

– Fertőszögi Péter művészettörténész, a Kincsvadászok egyik kereskedője szerint az idősebb gyűjtők inkább érzelmi és történeti alapon kötődnek a műtárgyakhoz, míg a fiatalabb generáció tudatosabban, sokszor befektetési szempontok mentén gyűjt. Ön hogyan látja ezt a különbséget?

– Ma már én is nagyon tudatosan gyűjtök. Egy ekkora kollekciónál, mint az enyém, a hely és a koncepció is megszabja, mire mond igent az ember. Persze ma is sok minden tetszik, de egy idő után már nem lehet mindent beemelni a gyűjteménybe. Zsolnayt kezdtem gyűjteni, később Egry Józsefet és Perlrott-Csaba Vilmost. Ez a három terület számomra egyszerre öröm és fegyelem. Arra törekszem, hogy a gyűjtemény ne pusztán tárgyak összessége legyen, hanem azt a gondolatiságot és küldetést tükrözze, amit közvetíteni szeretnék. Abban egyetértek Fertőszögi Péterrel, hogy a fiatalabb gyűjtők általában céltudatosabbak és könnyebben megválnak azoktól a daraboktól, amelyek már nem illeszkednek a koncepciójukba. Az idősebb generáció talán érzelmileg erősebben kötődik a műtárgyakhoz. Én is nehezen engedek el egy-egy darabot, mert minden mű mögött történetek, élmények és személyes kapcsolódások vannak.

Szabó András műgyűjtő Zsolnay-gyűjteményének egy része a ResoArt Villában. Fotó: Kurucz Árpád

– Mondjon példát ilyenre a gyűjteményéből! 

– Több ilyen darab is van. A Zsolnay-gyűjteményből például különösen fontos számomra az egyik utolsó szerzemény, a nagy gránátalmás váza. A gránátalma számos kultúrában a gazdagság és a termékenység szimbóluma, ezt a darabot Törő Istvánnal közösen vásároltuk meg. Ugyancsak emlékezetes az a monumentális váza, amely egykor a Gellért Szállóban állt, majd a háború után Ausztriába került, és csak évtizedekkel később tért vissza Magyarországra.

Személyes kötődés fűz Egry József műveihez is, amelyekből egy válogatás megtekinthető a Vaszary Galériában június 21-ig.

A Balatonhoz erősen kapcsolódunk a feleségemmel, van egy házunk Tihanyban, ahol a nyári és őszi hónapok jelentős részét töltjük. A feleségem tapolcai származású, gyerekkorában sok időt töltött nagyszülei badacsonyi szőlőjében, ezért amikor az Egry festette tájakat nézte, számára az a hazatérés élményét jelentette. Bevallom, kezdetben volt némi hiányérzetem Egry festészetével kapcsolatban. Az ő nagyon lírai, szinte absztrakt fény- és tájábrázolása távolabb állt tőlem, mint például a nagybányai festők vagy Perlrott-Csaba Vilmos expresszívebb világa. Aztán a Balatonnál egyszer csak magam is megláttam azt a különleges fényt és atmoszférát, amit Egry a képein megfestett. Akkor értettem meg igazán a festészetét, és én is beleszerettem ebbe a világba.

– Gyakran hangsúlyozza az értékmegőrzés fontosságát. Mit jelent önnek az érték fogalma?

– A világ folyamatosan változik, és egyre nehezebb felismerni, mi marad valódi érték hosszú távon. Ma már szinte bármit elő lehet állítani technológiai úton, mégis vannak művek, amelyek egyediek, felismerhetők.

Mindig azt mondom: ha leteszünk tíz kerámiát az asztalra, és köztük van egy Zsolnay, az avatott szem azonnal felismeri. Ugyanez igaz Egryre is. Engem az egyediség érdekel. 

Az a fajta felismerhetőség és belső fény, amely összeköti Zsolnayt, Egryt, Perlrott-Csabát vagy akár Náray Tamás festészetét is. Én ebben látom a művészet jövőjét.

Interjúsorozatunkban Szabó András Ács Dominika fuvolaművész, énekes, zeneszerzőnek adta át a stafétát; a vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.