Bár az intellektuális megközelítésekre jómagam kevésbé vagyok fogékony, ha képzőművészetről van szó, a Kara-neth című akvarell festmény előtt állva – amit már korántsem tartok olyan szépnek – döbbenek rá a saját határaimra Vasarelyvel kapcsolatban:
A kép kaotikus, szabálytalan, már-már kellemetlen hatást kelt, de közben mégis látni lehet benne a szabályszerűségeket, hogy a végeredmény valamilyen előre megfontolt rendszer alapján nyerte el a végső formáját.
Bár semmilyen módon nem emlékeztet a természetre, nagyon is hasonlít rá. Viszont nagyon sokáig kellene vizsgálódnom, míg pontosan felfejthetném a mélyebb rétegeit, miközben a kiállítótérben még rengeteg műalkotás vár arra, hogy legalább egy futó pillantást tegyek rájuk. Túl soknak tűnik, mint ahogy a teremtett világnak is felfoghatatlanul sok arca van, még ha csak néhány vezérelv mentén szerveződik is.
Ezért is tartottam ezúttal praktikusabbnak a Millennium Házában berendezett tárlatot, mivel a látogató itt kevésbé szembesül azzal a problémával, hogy a nagy egész minden részletét felfejtse.
A Vasarely Don’t go home! című kiállítás (ami direkt utalás a Szépművészeti Múzeumban 60 évvel ezelőtt rendezett kiállításra) Vasarely és kortársai párhuzamos munkásságára fókuszál, és ezáltal egy átfogó képet is ad a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd művészetéről. Itt kifejezetten a mester máig ható vizuális öröksége és az op-art kibontakozásának dinamikája kerül a fókuszba, nemcsak új megvilágításba helyezve azt az esztétikai forradalmat, amely alapjaiban formálta át a vizuális kultúráról való gondolkodásunkat, hanem valamivel közelebb is hozva hozzánk. Hozzám legalábbis mindenképpen.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!