Költőből szárnyszegő – Erdős Péter története + videó

Az Erdős Péterről és a magyar „könnyűzenéről” írt könyvem – A szárnyszegő – az egyik legszemélyesebb kötetem. Az ünnepi könyvhéten mutatjuk be, és már előre izgulok. Pedig tudom, hogy minden bizonnyal nagy sikere lesz – nem is elsősorban miattam, hanem a témája okán. Nyilván külön érdekessé teszi a bemutatót, hogy a popmenedzser unokája immáron miniszter. Igen, Vitézy Dávidról van szó. Ki számított erre, amikor nekikezdtem ennek a könyvnek? Én biztosan nem.

Erdős későbbi sorsát mind a szülei válása, mind (elmondása szerint) jobboldali apjának agresszív személyisége, mind a korai kitaszítottság – az anyja az apja után küldte, mert „nem bírt vele”, később került csak vissza a mamához – meghatározta, de természetesen nem olyan mértékben mint a holokauszt. Akkor a világ – Bereményi Gézát idézve – „varázstalanítva lett”. 

Volt az életében egy számára szimpatikus apafigura, az ő tragikus sorsáról is írok, a Dunába gyilkolták. A fiatal Erdős Radnóti Miklósék társaként megjárta a bori munkaszolgálat erőltetett menetét, túlélte, ahogyan a koncentrációs tábort is, de a lelke vagy a lelkének egy része egészen biztosan ottmaradt. A náci Harmadik Birodalomban történtekkel sokáig egyáltalán nem kívánt foglalkozni. Sokakkal megtörtént ez a huszadik században, és nemcsak a holokauszt esetében, más esetekben persze – Don, gulág, a szovjet sereg által elkövetett tömeges nemi erőszak – a diktatúra is megparancsolta a hallgatást. Érzésem szerint múltjának éjsötét részét ő is lehasította magáról.

Saját megszólalásait, írásait értőn olvasva az is világos, hogy szinte egész életében szerepet, szerepeket játszott.

Bátor volt, ez kétségtelen, önértékelése, „énmeséje” talapzatát az jelentette – és ez igaz is lehetett –, hogy nem vált árulóvá, „pentitóvá” (azaz maffiózó bűnbánóvá – észszerű hasonlat, hiszen a kommunista diktatúra valóban kegyetlen bűnszervezetként, maffiaként működött). 

Nem fecsegett akkor sem, amikor a saját elvtársai többször is letartóztatták, és kivallatták. Okos volt és ravasz, jobb időkben talán remek sakkjátékos vált volna belőle, így más emberek életével, sorsával játszmázott. Amire büszke volt.

Nem igazán érdekelte, hogy a sakktábla másik oldalán tönkretett emberek, leláncolt zsenik, halottak ültek. Akik ellen csak azért győzhetett, mert mögötte állt a diktatúra. 

Mindamellett végig és következetesen leuralta a saját környezetét, imádta a rajongást, a fényt, ha kommunista Napkirályként ő ülhetett középen, a fotelben, és egymás után elmesélhette a nagy meséket és történeteket – közben belsős információival hivalkodva, például az MTI valós, csak a „bizalom köre” által ismerhető híreivel. Közismert, hogy a magánéletét tekintve léha, erkölcstelen életet élt, „számtalan” felesége volt, ahogyan arról is tudunk, hogy több (énekes)nőnek is kéretlen ajánlatot tett. Ezekről is írok a könyvben, ahogyan természetesen a hozzá „nagyon közel álló” Neoton történetéről is. Vagy a „tanítványáról”, az őt mestereként tisztelő Fenyő Jánosról is. Szerintem egyáltalán nem egyoldalúan. 

Mégis. Ez a könyv nem elsősorban Erdős Péterről és a támogatott bandákról szól. Nem. Azokról a magyar zenészekről, művészekről, énekesekről is, akik részben Erdősék miatt nem járhatták be azt az utat, amelyre egy demokráciában esélyük lett volna. Mások mellett hosszan írok azokról a punkokról, akik a nyolcvanas évek legnagyobb lázadói voltak, a zenei világ Krassó Györgyei és Pákh Tiborjai (tudom, érdekes hasonlat, most jutott eszembe), teljesen máshogy, de mégiscsak ugyanazt képviselték: a szabadságvágyat. Fáklyák voltak egy igencsak kényelmessé váló – vagyis a többség számára annak tűnő – diktatúrában. 

Ezek a fiatalok önsorsrontó, mégis példamutató bátorsággal mentek neki a hatalomnak. Akkor egy rendszerellenes koncert ára nem a milliós nézettség és a „csurranás-cseppenés” volt, hanem legszélsőségesebb esetben a börtön. Nemcsak a CPg tagjait csukták le – és járatták le ezzel párhuzamosan, ez a mocskolódás („Cigánypusztító Galeri”) ’90 után is folytatódott, erre is kitérek –, de a hozzájuk képest teljesen ismeretlen Közellenség tagjait is. Ők kezdők voltak, de a rezsim nem kegyelmezett. S bár legismertebb ellenségük, a hírhedt megyei első titkár (Pap János – a szerk.) később öngyilkos lett, ez miért is jelentene gyógyírt bármire? Nem vérre, bosszúra vágytunk, hanem igazságtételre. Egy igazságosabb Magyarországra. 

Radics Bélának végül nem lehetett nagylemeze. Egy idő után feladta, és a lassú halált választotta. A P. Mobil Honfoglalás című rockszvitjét csak késleltetve, nem a maga idején adták ki. Schuster Lóránték kemények voltak, és okosak, őket így sem lehetett megtörni. De végül személyes kedvencem, a Syrius álmait is széttörték. Sőt, Erdősék játszmáit sokszor még a „nyertesek” is megszenvedték. Ha a P. Mobil Nélküled-feldolgozását hallgatom, vagy a Hogyan tudnék élni nélküled? példátlan sikerét nézem, akkor azt érzem, végül is csak a rock, a zene nyert a végén. Más kérdés, hogy milyen áron.

Radics Béla egy 1969-es felvételen. Forrás: Fortepan /Péterffy István  

Mit tehetünk ma? Beszéljünk a szárnyszegőkről, beszéljünk azokról, akik a víz alá nyomtak minket, de úgy, hogy megpróbáljuk őket megérteni, nem elfogadni a tetteiket, nem igazolni a létrontást, hanem elemezni, megismerni a motivációjukat, a paranoiát, a félelmet, a talpnyalás okait. Hogy tanuljunk ebből is. 

És persze soha ne felejtsük el azokat, akik értünk, a lelkünkért, a szabadságunkért küzdöttek. Gitárral, Hammonddal, mikrofonnal. 

A szerző a Századvég vezető kutatója 

Borítókép: Erdős Péter