Árva, de mindannyiunké – József Attiláról, akit kiterítettek úgyis

Gyökértelenül – talán ezt is adhattam volna címként legújabb könyvemnek, amely József Attiláról és az őt körbehálózó kommunista mozgalomról szól. Jó, hogy nem így történt. Igazságtalan lett volna, elsősorban a hősömmel szemben. Hiszen mielőtt megijedne az olvasó: a költő szívemben élő képe semmit sem változott bennem. Árva volt, s mégis: mindannyiunké.

Nem beszélve a könyvekről, az alkotásokról, a betiltott vagy nem javasolt, később meg feledésre ítélt művekről. Számos édesanyát és édesapát börtönbe zártak, kivégeztek, egész családokat internáltak, szétziláltak, emigrációba kényszerítettek, vagy egymás megfigyelésére, esetleges besúgására, feljelentésére kötelezték őket, életveszélyes zsarolásokkal, börtönnel való fenyegetéssel. Közben a hitet, a hagyományos közösségeket kegyetlenül üldözték, szétverték, még a gyónás lehetőségét is elvették (de a terápiáét is, izgalmas ebből a szempontból a pszichológia területe), majd megnehezítették. (Kevesen bíztak, vagy mertek megbízni a papokban, főleg a negyvenes-ötvenes években, s vajon meg lehetett-e, megérte-e nyíltan beszélni a pszichológusokkal, a pszichiáterekkel egy olyan vörös világban, ahol a mosolygós Popper Péter bácsi korábban titkon, pénzért az állambiztonságnak dolgozott?) A kérdés költői. 

 

Közben a magyarság valódi múltját is elvették. Történelmünket jobbára mint vereségek, kudarcok sorozatát tanították, „Hitler utolsó csatlósa”, „mi mindig széthúzók voltunk”, „ez olyan magyaros”, „magyarkodás”, folytathatnám napestig. A métely, a létrontás hatott és máig hat. 

A lényeg: a társadalom, a nemzet nagy részét nemcsak megfélemlítették, de gyökértelenné, árvává tették. Legalábbis megkísérelték. Azaz: önmaguk képére alakították. Hiszen a kommunista eszme formálható, formálandó anyagként, viaszbábuként tekint az emberre, így saját táborukra, híveikre vagy inkább hívőikre is. 

Ahogyan Frankenstein professzor a teremtményére, de eszünkbe juthat a zsidó mitológia, illetve az irodalom „góleme” – igaz, utóbbit önvédelemből teremtették meg. 

A kommunizmus szolgalelkűséget, múlthamisítást, szellemi gyökértelenséget kínált 

– szögezte le Adam Michnik lengyel történész, de kereshetünk hivatkozást még balról is, hogy lássuk ezt belülről, marxista, lukácsista szemszögből. Ez a Heller Ágnes-idézet is összecseng mondandómmal: „Rákosiék zsidó származásúak voltak, de nem voltak zsidók. Ez a disztinkció lényeges, ugyanis ha zsidók lettek volna, nem kerülhettek volna ilyen magas pozícióba. A zsidó származás garantálta a gyökértelenséget. A gyökértelen embert könnyű dróton rángatni. Nem tartozik sem a magyarsághoz, sem a zsidósághoz, sem a polgársághoz, sem a proletariátushoz. Senkihez sem tartozik: levegő, nonentitás. Bábu. Könnyen lehet irányítani a háttérből, a zsinórpadlásról, a rendező vagy a forgatókönyvíró tetszése szerint. Retteg, mert minden hatalmát a véletlennek vagy a seggnyalásnak köszönheti.”

A könyvemben felbukkanó fő- és mellékszereplők maguk is zömmel gyökértelen emberek. Néhány példa. Gyömrői Edit gazdag zsidó családból származott. Apja bútorgyáros, királyi udvari tanácsos volt. A lány a gyökereit elvágta, kommunista lett, előbb Rényi Ervin (lásd még: a Rényi-klán), majd más mozgalmárok felesége lett, bejárta a fél világot, a két világháború között közvetve ő is Sztálinnak dolgozott. A könyvben ezt kifejtem, most csak egy jellemző részlet: „1933-ban Svájcba csempészte a Dimitrov-per anyagát, majd Bp.-re költözött” – írták az egyik életrajzában. Van ilyen – mondhatjuk, Károlyi Mihályné (Andrássy Katinka, a „vörös grófné”) más irányba csempészte ezt a koncepciós anyagot… Róla tudjuk, hogy konkrétan a szovjet titkosszolgálatnak dolgozott. És Gyömrői? Nem tudjuk. 

A lényeg: a mozgalom mindenek felett. Szomorú, de egyetlen saját gyermekét is intézetbe tette. A kommunista apja által már korábban elhagyott fiú maga is gyökértelenül nőtt fel, később a zsidóüldözések áldozata lett. „Szerető édesanyja volt” – idézem Gyömrői ismerősének levelét, de azt is, hogy az illető azért hozzátette: szegény gyerek „anya nélkül nőtt fel”, a szülei kapcsolata „árnyékként vetült Gabi életére”. Majd hozzátette: „Edith” gyereket akart, de „anélkül, hogy anyának kelljen lennie”. Így képzelünk el egy szerető édesanyát? Zavaros szöveg ez is.

József Attila élettársának, Szántó Juditnak az első férje az a Hidas Antal volt, aki tehetséges íróként indult, majd ’19 után a Szovjetunióba menekült, ahol ismert propagandistája lett Sztálinnak. Később részben ő irányította József Attila lejáratását. Szántó a közös gyereküket fiatalon kiküldte Moszkvába – addig sem ő nevelte – az apja után, aki egyébként a saját családját is feljelentette a sztálinista tisztogatások idején, illetve már előtte. A saját bátyját – mondom, hiszen semmi és senki sem számított. 

Hidas és Szántó lánya később hazajött Magyarországra, majd öngyilkos lett. Egy újabb elveszett lélek. Maga Szántó ’45 után az egyik legfontosabb történelemhamisító lett József Attilával kapcsolatban, a munka nagy részét – Rákosi Mátyásék felügyeletével – rajta kívül József Jolán, Attila nővére végezte el. 

Makai Ödön – József Attila gyámja, illetve sógora, József Jolán, majd Etelka férje – maga is a kommunista mozgalomhoz tartozott. Alpári Gyula, Kun Béla, Rákosi Mátyás és a többiek közvetlen munkatársa, elvtársa volt. Az ügyvéd ismert és elismert, makói magyar zsidó családból származott, nagyapja pedig az ottani főrabbi, Fischer Antal volt. Ő ezzel a háttérrel szakított, és a mozgalom lelkes tagja lett – a jelek szerint ő vezethette a József családot a kommunisták hálójába. A legérdekesebb, hogy Németh Andor visszaemlékezése szerint Attiláék és Jolánék így is lenézték, lekezelték őt.

Makai, Szántó, Gyömrői, Hidas és a többiek. Ezek az elvtársak a mozgalmon kívül sokáig nem is hittek semmiben. Volt, aki idősebb korára megváltozhatott – Gyömrői esetében ez valószínű –, de a nagy részük a háló foglya maradt, akár felismerte, akár nem. Ők vették körbe József Attilát, azt a csodagyereket, akit szintén elhagyott az apja, akit egyszer brutálisan megvert a saját édesanyja (utóbbit meg sodrófával üldözte el otthonról a saját mamája, lásd: átörökített minták), akit intézetbe raktak, meg nevelőszülőkhöz, akinek még a nevét is elvették, szóval igen, teljesen, teljesen gyökértelenné tették. Árvává.

A jó hír, hogy ez a minden értelemben zseniális ember – továbbra és mindörökké a kedvenc költőm – még idejében felismerte a kommunista, bolsevik eszme valóságát, szakított a mozgalommal, s megtalálta a gyökérzetét. Hova vezetett a gyökérzet? A földbe, a magyar földbe, hozzánk, mindannyiunkhoz. „Sötét társaságokban forgott velem együtt” – írta Kodolányi János József Attiláról. A jó hír, hogy ők még időben megtalálták a kiutat.  

Borítókép: A Gát utca 3., József Attila ferencvárosi szülőházának udvara egy 1949-es felvételen (Forrás: Fortepan / Kovács Márton Ernő)