A magyar művész a saját hazájában próféta, külföldön már kevésbé – vallja Fertőszögi Péter

A hazai műtárgypiac erősen regionális beágyazottságú, ugyanakkor lassan kapcsolódik a nemzetközi aukciós világhoz. Az online licitálás térnyerése, a generációváltás és a folyamatosan átrendeződő ízlés alapjaiban formálja át a gyűjtési szokásokat és a piaci értékeket. De vajon mi határozza meg manapság egy műtárgy sikerét, és van-e esélye egy magyar művésznek a valódi nemzetközi áttörésre? Többek között erről beszélgettünk Fertőszögi Péter művészettörténésszel, a BÁV ART művészeti igazgatójával.

Fertőszögi Péter művészettörténész, a BÁV ART művészeti igazgatója Fotó: Kurucz Árpád

– Hol helyezkedik el ma a magyar műtárgypiac a nemzetközi térben?

Fertőszögi Péter szerint vannak nemzetközileg jegyzett magyar művészek, például Hantai Simon, Csernus Tibor vagy Reigl Judit. Fotó: Kurucz Árpád

– A magyar műtárgypiac alapvetően lokális: elsősorban hazai, illetve az egykori Habsburg Birodalom területéhez kötődő érdeklődés jellemzi. A magyar művész a saját hazájában próféta, külföldön már kevésbé. 

Két olyan alkotót említhetünk, aki stabilan jelen van a nemzetközi művészettörténeti összefoglalásokban: az egyik Moholy-Nagy László, a másik Victor Vasarely.

Bár mindketten Magyarországról indultak, karrierjük nem itthon teljesedett ki. Természetesen vannak nemzetközileg jegyzett magyar művészek, például a Párizsban alkotó Hantai Simon, Csernus Tibor vagy Reigl Judit, és ma is zajlanak kísérletek arra, hogy magyar művészek, mint Keserü Ilona vagy Maurer Dóra bekerüljenek a nemzetközi kánonba. Ez azonban még komoly feladat elé állítja a műkereskedelmet. Ha a londoni Christie’s vagy a Sotheby’s működéséhez viszonyítunk, egyértelműen partikuláris szereplők vagyunk. Ugyanakkor a Sotheby’s rendszeresen szervez közép-európai fókuszú aukciókat, amelyekhez a régióból, így Magyarországról is gyűjtenek anyagot.

– Mennyiben változott az aukció mint intézmény az elmúlt évtizedben?

– Az alapmechanizmus nem változott, de a részvételi formák jelentősen kibővültek. A személyes licit mellett lehetőség van vételi megbízásra, illetve telefonos licitre is. A legnagyobb változást azonban az online tér hozta, különösen a Covid óta megnőtt az online licitálás szerepe. Ma már minden jelentős aukciósház saját platformot működtet, és az online vásárlások aránya évről évre emelkedik. Korábban azt gondoltam, hogy csak az alacsonyabb értékű tételek kelhetnek el így, de tavaly például egy gyémánt fülbevaló 150 millió forintért talált gazdára online érkező licittel.

– Beszélhetünk-e trendekről, amelyek mentén előre jelezhető egy művész vagy műtárgy értéknövekedése, vagy továbbra is inkább az intuíció és a tapasztalat vezérli a döntéseket?

– Érdemes figyelni a trendeket. 

Vannak kifejezetten keresett korszakok, például a XX. század eleje az „izmusokkal”, Rippl-Rónai vagy Vaszary munkássága, a Nyolcak csoportja, illetve az art deco vagy a második világháború utáni klasszikus modern művészet. 

Ezzel szemben a XIX. század – a historizmus vagy a biedermeier – ma háttérbe szorult. Míg húsz éve egy Barabás Miklós-portré, Székely Bertalan, Than Mór vagy Lotz Károly munkái komoly értéket képviseltek, ma alig találnak vevőre. A jó gyűjtő azonban nem trendeket követ, hanem saját koncepció mentén építkezik. Aki nem ezt teszi, az inkább csak felhalmozó.

– Hogyan változott a gyűjtői attitűd az utóbbi években?

– Jelentős generációs különbségek figyelhetők meg. 

Az idősebb gyűjtők inkább történeteket, érzelmi kötődést keresnek, és nehezebben válnak meg egy-egy tárgytól. A fiatalabbak tudatosabban gondolkodnak: likvid, könnyen értékesíthető tárgyakat keresnek, és gyakrabban nyitnak a nemzetközi piac felé.

Ezért vásárolnak például ékszereket vagy Salvador Dalí-litográfiákat, olyan műveket, amelyek globálisan is értelmezhetők. Összességében elmondható: ma az emberek egyre inkább élményeket vásárolnak, és kevésbé tárgyakat.

A művészettörténész úgy véli, a Kincsvadászok kulturált formában szórakoztat és egyben tanít is, ami ritka a mai televíziózásban. Fotó: Kurucz Árpád

– Úgy tudom, hogy önt sem ragadta el a gyűjtőszenvedély. Mi ennek az oka?

– Alapvetően azért nem gyűjtök műalkotásokat, mert összeegyeztethetetlennek tartom a munkámmal. Az elmúlt harminc évben másoknak dolgoztam, mindig egy intézményt képviseltem. Ha az a feladatom, hogy egy cég gyűjteményét építsem vagy műtárgyakkal kereskedjek, abba nem fér bele a saját célú attitűd. Ettől függetlenül körülvesznek szép tárgyak, de azokat mind ajándékba kaptam számomra fontos művészektől, emlékek fűződnek hozzájuk.

– A BÁV ART évről évre képviselteti magát az Art and Antique művészeti kiállításon és vásáron. Mi ennek a legnagyobb vonzereje?

– Az Art and Antique egy szezonnyitó nagy seregszemle, amelyen egyszerre jelen van a műkereskedelem krémje. Nekünk, kiállítóknak azért jó, mert találkozunk egymással, eszmét tudunk cserélni, a közönségnek pedig azért kiemelkedő lehetőség, mert egyszerre, egy helyen van jelen mintegy ötven galéria és több aukciósház, így koncentrált képet kapnak az aktuális trendekről.

– Egy aukciósháznak vagy szakembernek mekkora szerepe van abban, hogy mely művészek és életművek kerülnek reflektorfénybe?

– A műkereskedelem óhatatlanul alakítja az ízlést és a művészettörténeti kánont is. 

Egy-egy aukciósház vagy kiállítás képes újraértelmezni életműveket.

Gondoljunk például Scheiber Hugóra vagy Kádár Bélára, akiknek a megítélése a rendszerváltás óta jelentősen megváltozott. Ha egy művésznek rendeznek egy nagyobb gyűjteményes kiállítást, megdobja a műkereskedelmi érdeklődést is, ráirányítja a figyelmet. Ugyanakkor a piacot mindig befolyásolja az eladhatóság szempontja is.

– Hol húzódik a határ művészeti érték és piaci érték között? Előfordulhat-e, hogy egy műtárgy piaci sikere felülírja a művészettörténeti jelentőségét, vagy a kettő hosszú távon mindig kiegyenlítődik?

– Nem mindig esik egybe a kettő. A művészeti érték sokszor nehezen megragadható és szubjektív, míg a piaci érték nagyon is konkrét. Ma például a fiatalok körében népszerűek bizonyos látványos, dekoratív tárgyak – LED-fényekkel kombinált „dobozképek” –, amelyek jól mutatnak egy letisztult, minimalista enteriőrben, de semmilyen művészeti értéket nem látok bennük.

Számomra az a fontos egy műalkotásban, hogy mennyi az eredeti ötlet benne, képes-e kérdéseket felvetni, reflektálni a jelenre. Az alkotás és az iparos tevékenység között ugyanis lényeges különbség van.

– Volt-e olyan műtárgy az eddigi pályafutásában, amely meghatározó volt, amely nemcsak értékében, hanem a hozzá kapcsolódó történet vagy felfedezés miatt is emlékezetes maradt?

– Számos ilyen festménnyel találkoztam, de a legizgalmasabb a magyar koronázási palást egy darabja volt. Egy éven át kutattuk a történetét: öt generáción át őrizték, és végül sikerült bizonyítani az eredetét. Egy lila színű anyagdarabra varrták fel az arany- és selyemfonallal készült palástdarabot, amit három igazgyöngy díszített. A textildarab egy szabómesternél maradt meg, aki egyike volt azoknak, akik ráigazították a palástot Ferenc Józsefre 1867-ben, a magyar királlyá koronázása alkalmából. Ezt nem ellopták, hanem a keresztpánt egy felesleges darabja volt, ami leesett. És abban az időben az ilyen darabokat még megőrizték, nemzeti ereklyeként óvták. 2021-ben a BÁV ART Aukciósház árverésén a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolta meg több mint 21 millió forintért.

– A lappangó műtárgyak kérdése mindig izgalmas. Előkerülhetnek-e még jelentős, eddig ismeretlen vagy elveszettnek hitt alkotások, életművek?

– A lappangó művek, amelyek létezéséről tudunk, de hollétük ismeretlen, továbbra is izgalmas területet jelentenek, bár a hamisítók miatt fokozott óvatosság szükséges.

Ritkán fordul elő, hogy teljes életművek elvesznek, inkább elfelejtett alkotók kerülnek időnként újra előtérbe. Azt szoktam mondani, hogy akinek a saját korában nem sikerül befutnia, annak a halála után nehéz. Ma már nincsenek Van Gogh-szerű tévedések.

– Sokan a Kincsvadászok című műsorból ismerik, amely elképesztő népszerűségnek örvend. Ön szerint minek köszönhető, hogy ez a formátum ennyire megszólította a nézőket?

– Mindenkinek van otthon egy tárgya, amihez kötődni tud, ez az egyik kulcs. Emellett a műsor kulturált formában szórakoztat és egyben tanít is, ami ritka a mai televíziózásban.

 A magyar társadalom ki volt éhezve egy ilyen műsorra, amelyben nem a rossz értelemben vett celebek bohóckodnak, hanem hiteles szakemberek szólalnak meg, akik a hétköznapokban is a műkereskedelemmel foglalkoznak.

– A Kincsvadászok mennyiben változtatta meg a műkereskedelem társadalmi megítélését?

– A műsornak köszönhetően alapvetően megnőtt a galériákba betérő emberek száma. Eddig sokan azért nem mertek bejönni hozzánk, mert azt hitték, hogy jegyet kell váltani. Ez a fajta nyitottság magával hozta azt, hogy körülnéznek, érdeklődnek, ezáltal pedig többen is vásárolnak.

– A digitalizáció, a mesterséges intelligencia, az új generációs gyűjtők és a globális gazdasági változások milyen jövőt rajzolnak ki a műkereskedelem számára?

– A jövő nem túl derűs. A jelenre és a jövőre fókuszáló gondolkodás háttérbe szorítja a múlt iránti érdeklődést. A klasszikus polgári attitűd, hogy esztétikus tárgyakkal vesszük körül magunkat, eltűnőben van. Tárgytípusok kopnak ki időről időre, ma már tálaló szekrény helyett beépített konyhabútor, kandalló helyett padlófűtés van az otthonokban. A digitalizáció és a mesterséges intelligencia további kihívásokat hoz, manapság robotok is festenek képeket. Elképzelhető, hogy az a fajta szakmai tudás, amely a művek eredetiségének megítéléséhez szükséges, új kihívásokkal találja szembe magát. Ez alapjaiban változtathatja meg a műkereskedelem világát.