A magyar művész a saját hazájában próféta, külföldön már kevésbé – vallja Fertőszögi Péter

A hazai műtárgypiac erősen regionális beágyazottságú, ugyanakkor lassan kapcsolódik a nemzetközi aukciós világhoz. Az online licitálás térnyerése, a generációváltás és a folyamatosan átrendeződő ízlés alapjaiban formálja át a gyűjtési szokásokat és a piaci értékeket. De vajon mi határozza meg manapság egy műtárgy sikerét, és van-e esélye egy magyar művésznek a valódi nemzetközi áttörésre? Többek között erről beszélgettünk Fertőszögi Péter művészettörténésszel, a BÁV ART művészeti igazgatójával.

Fertőszögi Péter művészettörténész, a BÁV ART művészeti igazgatója Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan változott a gyűjtői attitűd az utóbbi években?

– Jelentős generációs különbségek figyelhetők meg. 

Az idősebb gyűjtők inkább történeteket, érzelmi kötődést keresnek, és nehezebben válnak meg egy-egy tárgytól. A fiatalabbak tudatosabban gondolkodnak: likvid, könnyen értékesíthető tárgyakat keresnek, és gyakrabban nyitnak a nemzetközi piac felé.

Ezért vásárolnak például ékszereket vagy Salvador Dalí-litográfiákat, olyan műveket, amelyek globálisan is értelmezhetők. Összességében elmondható: ma az emberek egyre inkább élményeket vásárolnak, és kevésbé tárgyakat.

A művészettörténész úgy véli, a Kincsvadászok kulturált formában szórakoztat és egyben tanít is, ami ritka a mai televíziózásban. Fotó: Kurucz Árpád

– Úgy tudom, hogy önt sem ragadta el a gyűjtőszenvedély. Mi ennek az oka?

– Alapvetően azért nem gyűjtök műalkotásokat, mert összeegyeztethetetlennek tartom a munkámmal. Az elmúlt harminc évben másoknak dolgoztam, mindig egy intézményt képviseltem. Ha az a feladatom, hogy egy cég gyűjteményét építsem vagy műtárgyakkal kereskedjek, abba nem fér bele a saját célú attitűd. Ettől függetlenül körülvesznek szép tárgyak, de azokat mind ajándékba kaptam számomra fontos művészektől, emlékek fűződnek hozzájuk.

– A BÁV ART évről évre képviselteti magát az Art and Antique művészeti kiállításon és vásáron. Mi ennek a legnagyobb vonzereje?

– Az Art and Antique egy szezonnyitó nagy seregszemle, amelyen egyszerre jelen van a műkereskedelem krémje. Nekünk, kiállítóknak azért jó, mert találkozunk egymással, eszmét tudunk cserélni, a közönségnek pedig azért kiemelkedő lehetőség, mert egyszerre, egy helyen van jelen mintegy ötven galéria és több aukciósház, így koncentrált képet kapnak az aktuális trendekről.

– Egy aukciósháznak vagy szakembernek mekkora szerepe van abban, hogy mely művészek és életművek kerülnek reflektorfénybe?

– A műkereskedelem óhatatlanul alakítja az ízlést és a művészettörténeti kánont is. 

Egy-egy aukciósház vagy kiállítás képes újraértelmezni életműveket.

Gondoljunk például Scheiber Hugóra vagy Kádár Bélára, akiknek a megítélése a rendszerváltás óta jelentősen megváltozott. Ha egy művésznek rendeznek egy nagyobb gyűjteményes kiállítást, megdobja a műkereskedelmi érdeklődést is, ráirányítja a figyelmet. Ugyanakkor a piacot mindig befolyásolja az eladhatóság szempontja is.

– Hol húzódik a határ művészeti érték és piaci érték között? Előfordulhat-e, hogy egy műtárgy piaci sikere felülírja a művészettörténeti jelentőségét, vagy a kettő hosszú távon mindig kiegyenlítődik?

– Nem mindig esik egybe a kettő. A művészeti érték sokszor nehezen megragadható és szubjektív, míg a piaci érték nagyon is konkrét. Ma például a fiatalok körében népszerűek bizonyos látványos, dekoratív tárgyak – LED-fényekkel kombinált „dobozképek” –, amelyek jól mutatnak egy letisztult, minimalista enteriőrben, de semmilyen művészeti értéket nem látok bennük.

Számomra az a fontos egy műalkotásban, hogy mennyi az eredeti ötlet benne, képes-e kérdéseket felvetni, reflektálni a jelenre. Az alkotás és az iparos tevékenység között ugyanis lényeges különbség van.

– Volt-e olyan műtárgy az eddigi pályafutásában, amely meghatározó volt, amely nemcsak értékében, hanem a hozzá kapcsolódó történet vagy felfedezés miatt is emlékezetes maradt?

– Számos ilyen festménnyel találkoztam, de a legizgalmasabb a magyar koronázási palást egy darabja volt. Egy éven át kutattuk a történetét: öt generáción át őrizték, és végül sikerült bizonyítani az eredetét. Egy lila színű anyagdarabra varrták fel az arany- és selyemfonallal készült palástdarabot, amit három igazgyöngy díszített. A textildarab egy szabómesternél maradt meg, aki egyike volt azoknak, akik ráigazították a palástot Ferenc Józsefre 1867-ben, a magyar királlyá koronázása alkalmából. Ezt nem ellopták, hanem a keresztpánt egy felesleges darabja volt, ami leesett. És abban az időben az ilyen darabokat még megőrizték, nemzeti ereklyeként óvták. 2021-ben a BÁV ART Aukciósház árverésén a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolta meg több mint 21 millió forintért.

– A lappangó műtárgyak kérdése mindig izgalmas. Előkerülhetnek-e még jelentős, eddig ismeretlen vagy elveszettnek hitt alkotások, életművek?

– A lappangó művek, amelyek létezéséről tudunk, de hollétük ismeretlen, továbbra is izgalmas területet jelentenek, bár a hamisítók miatt fokozott óvatosság szükséges.

Ritkán fordul elő, hogy teljes életművek elvesznek, inkább elfelejtett alkotók kerülnek időnként újra előtérbe. Azt szoktam mondani, hogy akinek a saját korában nem sikerül befutnia, annak a halála után nehéz. Ma már nincsenek Van Gogh-szerű tévedések.

– Sokan a Kincsvadászok című műsorból ismerik, amely elképesztő népszerűségnek örvend. Ön szerint minek köszönhető, hogy ez a formátum ennyire megszólította a nézőket?

– Mindenkinek van otthon egy tárgya, amihez kötődni tud, ez az egyik kulcs. Emellett a műsor kulturált formában szórakoztat és egyben tanít is, ami ritka a mai televíziózásban.

 A magyar társadalom ki volt éhezve egy ilyen műsorra, amelyben nem a rossz értelemben vett celebek bohóckodnak, hanem hiteles szakemberek szólalnak meg, akik a hétköznapokban is a műkereskedelemmel foglalkoznak.

– A Kincsvadászok mennyiben változtatta meg a műkereskedelem társadalmi megítélését?

– A műsornak köszönhetően alapvetően megnőtt a galériákba betérő emberek száma. Eddig sokan azért nem mertek bejönni hozzánk, mert azt hitték, hogy jegyet kell váltani. Ez a fajta nyitottság magával hozta azt, hogy körülnéznek, érdeklődnek, ezáltal pedig többen is vásárolnak.

– A digitalizáció, a mesterséges intelligencia, az új generációs gyűjtők és a globális gazdasági változások milyen jövőt rajzolnak ki a műkereskedelem számára?

– A jövő nem túl derűs. A jelenre és a jövőre fókuszáló gondolkodás háttérbe szorítja a múlt iránti érdeklődést. A klasszikus polgári attitűd, hogy esztétikus tárgyakkal vesszük körül magunkat, eltűnőben van. Tárgytípusok kopnak ki időről időre, ma már tálaló szekrény helyett beépített konyhabútor, kandalló helyett padlófűtés van az otthonokban. A digitalizáció és a mesterséges intelligencia további kihívásokat hoz, manapság robotok is festenek képeket. Elképzelhető, hogy az a fajta szakmai tudás, amely a művek eredetiségének megítéléséhez szükséges, új kihívásokkal találja szembe magát. Ez alapjaiban változtathatja meg a műkereskedelem világát.