Nem kell Svájcig menni: itt a földi paradicsom Magyarországon + galéria

Először látható Svájc határain kívül a Christoph Blocher-gyűjtemény válogatása, mintegy hatvan műalkotás érkezett a Szépművészeti Múzeumba. A földi paradicsom vágya című időszaki kiállítás a realizmustól a szimbolizmuson át az expresszionizmusig ívelve ad átfogó képet a svájci festészet fejlődéséről, miközben olyan mesterek művein keresztül vizsgálja az otthon, a természet és az örökkévalóság kérdéseit, mint Albert Anker és Ferdinand Hodler.

Ferdinand Hodler Schwarze Lütschine (1905) című festménye a Szépművészeti Múzeum kiállításán Fotó: Balogh Dávid

A Christoph Blocher vállalkozó, politikus, műgyűjtő és mecénás nevéhez fűződő magángyűjtemény most először hagyta el Svájcot, és már ez a tény is súlyt ad a Szépművészeti Múzeum új időszaki kiállításának. Ahogy Baán László főigazgató a sajtónak tartott bejáráson hangsúlyozta, korábban soha nem volt még Magyarországon ilyen léptékű svájci művészeti kiállítás, sőt maga a gyűjtemény sem mutatkozott be eddig az alpesi ország határain kívül. Mint hozzátette, a közönség most a gyűjtemény legkiemelkedőbb darabjait láthatja a tárlaton, amely kettős tagolású, hiszen míg Albert Anker az intimitás és a család egységében találta meg a földi paradicsomot, addig Ferdinand Hodler inkább a svájci táj ábrázolásában mutatja be azt.

Albert Anker az intimitás és a család egységében lelt rá a földi paradicsomra. Fotó: Balogh Dávid

A földi paradicsomot hozták el a svájci művészek

E kettősség már az első termekben érzékelhető.

 Az egyik póluson Albert Anker gyermekarcai – gyakran komolyak, munkától terheltek, mégis tiszták – mintha a Jean-Jacques Rousseau-i értelemben vett romlatlan gyermeki természetet idéznék. A másik póluson Ferdinand Hodler világa helyezkedik el, ahol a természet metafizikai tér: a hegyek és tavak az örökkévalóság hordozói.

Matthias Frehner svájci művészettörténész, a berni Kunstmuseum volt igazgatója, a tárlat egyik kurátora megjegyezte: ritka, hogy egy magángyűjteményt ilyen magas minőségű képek alkossanak. Ez a minőség azonban nem csupán technikai vagy esztétikai értelemben ragadható meg. Sokkal inkább abban a sajátos történeti helyzetben gyökerezik, amelyben a svájci művészet kialakult. Frehner szerint az országban nem jöttek létre nagy dinasztikus gyűjtemények vagy egységes akadémiai hagyományok, ezért a művészek Párizsban, Münchenben vagy épp Rómában tanultak, majd saját, karakteres látásmódot alakítottak ki. Talán éppen ez az oka annak, hogy a kiállításon szereplő alkotók – Giovanni Segantini, Félix Vallotton, Giovanni Giacometti, Augusto Giacometti, Cuno Amiet vagy Adolf Dietrich – egyszerre kapcsolódnak az európai irányzatokhoz és maradnak mélyen gyökerezők saját világukban.

A tárlat nagy felismerése, hogy a földi paradicsom nem egy egzotikus, távoli hely, hanem a közvetlen környezet tapasztalata.

Ankernél ez a családi asztal, a gyermeki tekintet, a csendes szoba fénye. Hodlernél a Genfi-tó tükröződése, a hegyek ritmusa, a természet érintetlensége. Festményein a svájci táj nem csupán helyszín, hanem egyfajta lelki tér, ahol az ember és a természet viszonya újraértelmeződik. Nem véletlen, hogy Hodler így fogalmazott: a művészet feladata, hogy megragadja a természet végtelenségét, a szépséget, és abból kivonja azt.

A tizenegy tematikus egység a családi intimitástól a kozmikus távlatokig valójában egyetlen ívet rajzol ki: az emberi létezés teljességét.

A zsánerjelenetek csendes idilljétől a hegyvidéki tájak fenségéig minden kép ugyanarra a kérdésre keresi a választ: hogyan ragadható meg az élet harmóniája? Ahogy a termeken végighaladunk, egyre világosabbá válik: ezek a művészek olyan látásmódot képviseltek, amely túlmutat Svájc határain. A saját világukból kiindulva jutottak el az egyetemességig.

Talán éppen ez adja a június 7-ig megtekinthető kiállítás erejét is. A svájci tájakat és enteriőröket nézve nem valami távoli, idegen világ tárul elénk, hanem ismerős helyzetek és érzések: otthon, család, természet. A művészek megmutatják, mennyi minden rejlik ezekben az egyszerű pillanatokban. És miközben a svájci tájat szemléljük, óhatatlanul önmagunkra ismerünk a természet csendjében, a hétköznapok rejtett szépségében.