Rezeda Kázmér a Tenkesben járt

Ezt úgy lehetett volna fokozni, ha Rezeda Kázmér egész vacsora alatt ultizott volna, vagy egyenesen megevett volna egy pakli magyar kártyát.

 „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!”

Sok víz lefolyt azóta a latrinán. Amiből az is következik, hogy a népet nyugodtan tegyük zárójelbe, s fordítsuk visszájára Illyés igazát – vagyis: ma már csak az számít, honnan jössz, ecsém! Láttad-e még az elsüllyedt Atlantiszt, a Gutenberg-galaxist, a megkérdőjelezhetetlen jó és rossz világát, no és a Tenkes kapitányát, vagyis boomer vagy-e, mert akkor van miről beszélnünk.

S akkor, de csak akkor, azt is ki tudjuk találni, hová mész...

Régen volt már ennyire filozofikus kézmosása Rezeda Kázmérnak.

De innentől fogva nem volt menekvés: vissza kellett térnie az étlaphoz.

Filozofikus a Tenkes csárda étlapja is, mutatom: „Történelem a »ma«, a közeli vagy távoli »múlt«, és az a »jövő« is. Vannak idők, amikor a múlt dicső napjaira szívesebben és büszkébben emlékezünk, mint ahogy a ma napjait megéljük, átéljük. Jelen korunk nem szűkölködik étvágyunkat csillapító eseményekben... Ezzel szándékozunk szembeszállni. Olyan környezetet teremtettünk, ahol nem csupán megáll az idő, hanem visszatérünk az ősi alapanyagok, fűszerek és szakács fortélyok világába. Ha nem is »tőr hegyén« kínáljuk a császárhúst, az íze évszázadok szakács tapasztalatától pácolódott […] a múlt dicső napjaira szívesebben és büszkébben emlékezünk, mint ahogy a ma napjait megéljük, átéljük.”

Rezeda Kázmér egyre biztosabban érezte, jó helyen van. S mert ez egyre ritkább érzés manapság, hát boldogan merült el az étlapban. Amelyben ezt olvasta: „Ahogy Kovács Gábor csárdagazda szokta mondani, mi nem újragondoljuk az ételeket, alapanyagokat, hanem felkutatjuk eredetét, úgy készítjük el, ahogy nagyszüleink, dédszüleink, akik nekünk sokat regéltek arról, hogyan éltek.

Például a háznál nevelt és levágott libának minden részét felhasználta a jó gazdasszony. A bőrét kisütötte tepertőnek, a zsírját eltette. A kertben idénykor termett hagyma, paradicsom, paprika. A liba saját zsírján pirított tetemes mennyiségű hagymához jutott a zöldségekből is a veteményesből, de túlnyomórészt hagyma került az alapba, takarékoskodásból. Ezen lecsóba főzött libamáj igazán mennyei eledelnek számított, és a hozzávalók tényleg mind megteremtek a háznál. Ebből következik, hogy parasztos libamájat csak akkor ettek, ha termett a kert.

Amit ezzel mondani szeretnénk, hogy eme valós meséken keresztül kicsinyt tényleg a múltban élünk, mert olyan szinten kötődünk gyökereinkhez, ami muníciót ad a mindennapok viszontagságaihoz. Mivel ezt szeretnénk vendégeink felé is közvetíteni, óhatatlanul cseppentünk a szívükbe ezen életérzésből, amint csak beteszik lábukat az épületbe.

A Tenkes csárda 2016 óta az Értéktár tagja. Ez a hely visszaadja a múltat az embereknek. Emiatt volt küldetésünk az Értéktárba emeltetni a parasztos libamájat is, mert a Csárda mellett az utókor számára ennek az ételnek is fenn kell maradnia. Ez az étel mindent elmesél, amit a paraszti kultúra rejt. A munka verejtékét, az önmegtartóztatást, a kitartást, a jóhoz való érzéket és ragaszkodást, és azt is, hogy ki, mint vet, úgy arat... Hálásak vagyunk, hogy ápolhatjuk ezt az örökséget.”

No, hát így.

Ha egy csárdának ilyen bevezetője van az étlapon, akkor itt nagy dolgoknak kell következniük

– foglalatoskodott Rezeda Kázmér kedvenc időtöltésével, vagyis a morfondírozással.

„Mi nem újragondoljuk az ételeket, alapanyagokat, hanem felkutatjuk eredetét, úgy készítjük el, ahogy nagyszüleink, dédszüleink, akik nekünk sokat regéltek arról, hogyan éltek.”

Ezt is vessük oda a morfondírra. Ugyanis mainapság már nem csupán az ételek vannak újragondolva, hanem az élet is. Újragondolta az ember az életet, a nemeket, a férfit és a nőt, a szexet, a szépet és a jót, újra gondolta a múltját, és arra jutott, ki kell hajítani az egészet, szóval újragondolt az ember mindent, amiből az következik, hogy nem gondolt az égvilágon semmit se, csak unatkozott és megcsömörlött és elhülyült. Már a nyugati ember, ugye. A többinek nem volt rá se ideje, se módja. És most innen kell újra kezdeni az egészet újragondolás helyett, vagyis hát, újjá kell építeni a régit. Például ilyesféle étlapokkal, csárdákkal, étkekkel.

Ez volt Rezeda Kázmér morfondírján, és ez nem kevés. Így lapozott bele a Tenkes étlapjába, azzal a reménységgel, hogy végre eljut az ételekig is.

Így is lett. S jóféle, sokat ígérő étkek voltak ottan felsorakoztatva.

Végül pedig így alakult a vacsora: előételnek került libamájterrine, „100% hízott májból”, lila hagymából készült házi hagymalekvárral; továbbá libamájpástétom mézes fehérhagymalekvárral. Pompás volt mindkettő, s e nagyszerűséghez szükség volt a kenyérre is, ami esetünkben a Tenkes csárda kukoricás házi kenyere volt, ugyanis a Tenkes csárdában odafigyeltek az ilyesmire is, az étlapon ott szerepel külön tételként, mint „kemencében sütött pékáru”, s el van látva ezzel a figyelmeztetéssel:  „Kemencemelegen, 23 éves receptünk alapján. Vigyázat, hamisítják!” Nos, jó tudni az ilyesmit.

Következett a főétel kiválasztása, s Rezeda Kázmér elbizonytalanodott. Ugyanis szívesen kóstolt volna Dráva menti harcsapaprikást; netán ropogós bőrű kemencés csülköt; esetleg jó csevapot; pacalpörköltöt, ahogy köll, köret nélkül; vagy vadast zsemlyegombóccal, gyöngyöző zöldségszószon. De mindebből nem lett semmi sem. Ugyanis annyit olvasott arról a parasztos libamájról, hogy nem mehetett haza kóstolása nélkül. Így azt kért. A Tenkes csárda eredeti parasztos libamáját serpenyőben, kukoricás kenyérrel. Oda volt még írva hozzá, hogy negyven éve az étlapon. S még ez: „Vigyázat, hamisítják!” Vagyis eddigi tudásunk alapján a Tenkes kukoricás kenyerét és parasztos libamáját is hamisítják, ez pedig szintúgy jelent valamit.

S az utolsó pillanatban hozott még Rezeda Kázmér egy végzetes döntést, vagyis kért magának egy Tenkes gulyást, „szürke vagy magyartarka marhából, házi burgonyagombóccal”, szerencsére volt benne annyi belátás, hogy csak csészével kért.

És akkor összegezzünk. A gulyás tökéletes volt, sűrű, vastag, pompás lével, puha, omlós hússal. Az a libamáj pedig... az a libamáj fel tudott nőni a beharangozáshoz. Varázslatos lecsós, hangsúlyosan, de nem zavaróan hagymás szaftjában pihent egy feltűnően jelentős méretű máj, puhán, krémesen, kívánatosan paráznán, hozzá a már ismert ropogós kukoricás kenyér – Rezeda Kázmér minden bizonnyal befalta volna az egészet, ha nem kér előtte gulyást. De kért, így a máj fele csomagolódott, hogy Rezedáné, született Bel-Szegedi Matula Andrea is ítéletet mondhasson Tenkesék libamája felett.

Eddig rendben is volnánk.

De ekkor Kovács Gábor „tulajdonos, megálmodó” előállt azzal az ötlettel, miszerint kóstolni kellene a ház Gundel-palacsintáját, ahogy írva vagyon, „roppanósan, Kalla Kálmán mester szája íze szerint”. És kóstolták.

Na most az a helyzet, hogy a Tenkes csárda Gundel-palacsintájától maga Gundel uram is sírt volna, és zokogva könyörgött volna a receptért, mert a Tenkes Gundelje jobb, mint a Gundel Gundelje, így a palacsintáknál, ha Gundelnek vannak szánva, külön sorsolják azokat, akik a Tenkesben kerülhetnek asztalra, és hatalmas a túljelentkezés.

Annyi talán az eddigiekből is látszik, hogy nehéz lett volna ennél magyarabb vacsorát elkölteni: libamájpástétom, gulyás, parasztos libamáj és Gundel-palacsinta. Ezt úgy lehetett volna fokozni, ha Rezeda Kázmér egész vacsora alatt ultizott volna, vagy egyenesen megevett volna egy pakli magyar kártyát, Tell Vilmossal, Geszler Hermann-nal, Harras Rudolffal, Fürst Walterrel, valamint Reding Itellel, hogy legyen valami germán népfelkelés is Harkány felett.

Szót kell ejtenünk még a borokról. 

Komoly borokkal dolgozik a Tenkes, ott van a villányi borvidék minden említésre méltó nedűje, Mokos olaszrizlingjétől Bock mesteruram sauvignon blanc-ján keresztül Günzer rozéjáig – hogy maradjunk egyelőre a világosaknál. Rezeda uram mindenképpen fehérrel akart elindulni, és erősen eltöprengett a választáson, amikor is a tulaj a segítségére sietett, figyelmébe ajánlva a szintúgy villányi Kúcs Gyula 2022-es chardonnay-ját.

Pompás választás volt. Ám Rezeda Kázmér a borlap tanulmányozása során felfigyelt egy tételre, ami nem hagyta nyugodni. Ez pedig a dél-balatoni Bujdosó Pincészet Solaris újbora volt, melyről így írt a borlap: „Mézes, virágos illattal nyit, de gyorsan jönnek a citrusok is. Ízében egy muskotályos karakter, de egy Irsainál vastagabb beltartalommal. Ízét is a mézes gyümölcsösség vezeti, a korty végét kis maradékcukor ízesíti. Talán a legizgalmasabb újbor idén.”

Ki tudna egy ilyen jellemzés után ellenállni? Rezeda Kázmér biztosan nem. Úgyhogy megérkezett a Bujdosó, s mi tagadás, mézes volt, illatos volt, muskotályos volt, talán még maradékcukor is birizgálta a korty végét – egy szó, mint száz: ilyen jó bort régen ivott Kázmér.

S aztán kóstoltak még Zenitet a Pécsi Egyetemi Borbirtokról, s az is remek volt, bevégezték pedig Riczu Tamás 2019-es Symboljával, ami egy Cabernet Sauvignon és Merlot házasítás, és szintúgy kiváló. Hová is lenne a világ, ugye, ha a Villányi borvidék közepén eltelne egy vacsora vörös nélkül...

Szép este volt, jó beszélgetésekkel és jóféle nevetésekkel. Már készülődött a társaság, amikor a térség országgyűlési képviselője, Kázmér kedves ismerőse, Csaba uram elmesélte még a következőt: Amikor oroszok jártak erre, s itt, a Tenkesben látta őket vendégül, amikor kijöttek a mosdóból, majdnem sírva, egymás szavába vágva újságolták, miszerint:  „Боже мой, для нас это был приключенческий вестерн!” És még a neveket is sorolták a Tenkes kapitányából.

Szép az élet. És néha mégiscsak olyan kerekded...

Borítókép: a Tenkes Csárda Facebook-oldala