Rezeda Kázmér narancsozott

Kázmér reggelente ágyba vitt kávéval, naranccsal és friss narancslével ébresztette asszonyát.

Forrás: pexels

Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk… – ötlött fel Rezeda Kázmérban a klasszikus, amely a lehető legtökéletesebben foglalta össze egy szerencsére elmúlott kor lényegét. Felötlés közben pedig körmeit egy narancsba vájta, és megpróbálta megfosztani köntösétől a gyümölcsöt.

Nehezen ment.

Pedig már kést is fogott, körömvájás előtt, és akkurátusan, ügyelve a szimmetriára, egyenlő távolságokban bevagdosta a narancsot, vagyis gömbcikkelyeket készített. Az pedig felelősségteljes dolog:

A gömbcikkely egy gömb két, a gömb középpontján áthaladó fősík (két főkör) által határolt része, amely a narancs gerezdeihez hasonló alakú térrész. Két, a középpontból induló fősík közötti szöggel, valamint a gömb sugarával határozható meg, felszíne és térfogata a teljes gömb arányos része.

Na ugye.

Erről nem is beszélve: 

 „A gömbcikkely jellemzői:

Alakja: leginkább egy narancsgerezdhez hasonlít.

Részei: a gömbfelületből egy cikk (gömbi kétszög) és a belső térfogatból egy ék alakú rész.

Szög: a cikkelyt két fősík zárja be, ezek szöge határozza meg a nagyságát.”

– És akkor ne végezzünk félmunkát – morfondírozott tovább Rezeda Kázmér, és elmerült az ismeretlenségben, mint Karinthy rossz tanulója, aki „ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott –, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végig menjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött.”

Pontosan így állt Kázmér a konyhában, kezében a naranccsal, és elmerült az ismeretlenségben, miszerint „a gömbhéj/gömbfelület a tér azon pontjainak a halmaza, melyek távolsága egy adott ponttól megegyezik egy adott pozitív számmal.” Esetünkben felírhatóak az egyenletek is, imigyen: S = 4πr2 V = 4 3 πr3. Karikacsapás. És innen már tényleg csak egy lépés, hogy a térfogatot két térfogat összegeként kapjuk: kúp + szelet, vagyis:  

V = VK + VGO = 1 3 πρ 2 (r – v) + πv 6 (3ρ2 + v2 ) = 1 3 πρ 2 r – 1 3 πρ 2 v + πv 6 3ρ 2 + πv 6 v 2 = 1 3 πρ 2 r – 1 3 πρ2 v + 1 2 πρ2 v + 1 6 πv 3 = 1 3 πρ 2 r + 1 6 πρ 2 v + 1 6 πv 3.

Aki ezt nem érti, nem ért az semmit.

— És még csak reggel van... – morfondírozott tovább Kázmér, a konyhában, kezében egy naranccsal, mert Kázmér reggelente ágyba vitt kávéval, naranccsal és friss narancslével ébresztette asszonyát.

A szó, amit keresgéltek: Álompasi...

Itt tartott gondolataiban Kázmér, s miközben meghatott gyöngédséggel gondolt önmagára, belévájta körmeit a narancsba, ám a dög nem adta magát. Ugyanis kétféle a narancs: kurtizán vagy apáca.

A kurtizán narancsok Olaszországban élnek, és szemérmetlenül veszik le magukról köntösüket, és kitárulkoznak, odaadják magukat, és édesek és kedvesek, mint az Egy erkölcsös éjszaka lányai. Azután a kurtizán narancsok egy része útra kel, s mire megérkezik mihozzánk, zsémbes, rosszkedvű, undok és savanyú apáca lesz belőle, aki semmilyen körülmények között sem hajlandó levetni köntösét.

Szerényi Gábor rajza 

Ezekkel birkózott Kázmér minden reggel, beléjük vájta körmeit, erőszakot követett el rajtuk, tépte, cibálta, vagdalta őket, mialatt azok Kázmér könyökéig folyatták undok és savanyú levüket, s mire Kázmér végre megfosztotta őket köntösüktől, úgy néztek ki, mint egy felmosórongy. Ő pedig, mint aki összeverekedett egy egész páviáncsordával.

– Át kellene térni a banánra... – ötlött fel benne egy megoldás, de mivel az asszony a narancsot szerette, nem volt kiút.

Aztán felkerekedett Rezeda Kázmér, és elintézte legfontosabb bevásárolnivalóit. Ilyenkor nagyon hasonlított Rejtő Gorcsev Ivánjához, aki „felkereste a Lafayette áruházat, hogy legsürgősebb bevásárlásait elintézze. Elsősorban sok mikiegeret vett, néhány teniszlabdát, több tucat töltőtollat és négy tábla csokoládét.” 

Kázmér, mint Gorcsev nagy rajongója, vett gumicukrot (amikor betette a kosarába, keresztet vetett), vett karamellás cukrot, szintúgy négy tábla csokoládét, sonkahagymát, aszalt szilvát, áfonyát, almaecetet – és narancsot.

Hazaérve olyan érzelmesen tette le a zsákmányt a konyhapultra, mint Mihály Ulpius Éva lába elé az életét.

Azután nekilátott.

Az undok, savanyú, zsémbes apácanarancsot egyszerűen négyfelé vágta és kikanalazta a belét. Kimagozta, lehántolta és apróra szeletelte. Majd fogta legkedvesebb fazekát – nem volt sem túl nagy, sem túl kicsi –, öntött bele úgy másfél bögre vizet, és belepakolta mindazt, amit bele kellett pakolni. Az aszalt szilvát, a narancsot, az áfonyát. Apróra vágta a sonkahagymát, vagy három fejet. Szójaszósz következett, úgy „gondolomformán”, s almaecet. Ezt követte vagy négy evőkanál méz és két gerezd fokhagyma, az is aprózva. Fehérbor volt soron, természetesen száraz, úgy egy löttyintésnyi. És friss csili jött még, egy fél. Utána őrölt szegfűszeg, kicsi fahéj, leheletnyi ánizs.

Erős tűzön felforralta Kázmér a gezemicét, közben folyamatosan kevergette, majd levette a hőt közepesre és hagyta rotyogni magában a dolgot még vagy húsz percig. Mikor az egész megpuhult és összeállt sűrűvé, turmixgépbe öntötte és leturmixolta. Ez volt Kázmér aszaltszilva-mártása.

Olyan finom, hogyha Prométheusz kóstolta volna, ezt lopja el Zeusztól, nem a tüzet, bár akkor tűz hiányában nem lehetett volna elkészíteni, vagyis Prométheusz kénytelen lett volna visszamenni a tűzért is, természetesen csak azt követően, hogy Héraklész már kiszabadította, vagyis harminc évig csupán az az egy adag Kázmér-féle aszaltszilva-mártás állt volna az emberiség rendelkezésére, amit Prométheusz ellopott Zeusztól. És akkor még egyáltalán nem foglalkoztunk azzal a problémával, miszerint létezett-e Rezeda Kázmér Prométheusz és Zeusz idejében, ellenkező esetben ugyanis, s talán ez belátható, Prométheusz nem Kázmér-féle aszaltszilva-mártást lopott volna el, és akkor egy súlyos félreértéssel és hamisítással lenne dolgunk. De Kázmér ezt nem tudta egyértelműen megválaszolni, ugyanis elég idős volt már ahhoz, hogy ne emlékezzen egészen pontosan, járt-e az Olümposzon, s találkozott-e Zeusszal, az pedig végképp kiesett már, hogyha igen, készített-e aszaltszilva-mártást.

Sok itt a megválaszolatlan kérdés. Ám az aszaltszilva-mártás maga volt a megkerülhetetlen, megkérdőjelezhetetlen valóság. És akkor, miután kiskanállal megkóstolta, Rezeda Kázmér ismét meghitt szeretettel gondolt önmagára.

S akkor nekilátott a második felvonásnak. Szűzérmét szelt fel s a szeleteket beborsozta. Majd felforrósodott zsírba rakta őkelméket, és néhány perc alatt szépséges, aranybarna kérget sütött rájuk, s csak akkor sózta meg az urakat, amikor kikerültek a zsírból. Ezt követte a krumplipüré elkészítése, ami nagymama emlékére inkább piré, mert hát mégiscsak jött valahonnét az ember, tartozik valahová az ember, vannak az embernek gyökerei és hagyományai, amelyek sorában a nagyszülők szavajárása is igen előkelő helyen szerepel, persze csak akkor, ha az ember nem frissen sült Nobel-díjas író...

Felkockázta és megfőzte a krumplit Kázmér, majd vajat tett rá és sót, meg szerecsendiót, összetörte, eldolgozta, míg piré lett, és akkor készen volt a vacsora.

Vendégek is jöttek, és mindenki sírt a gyönyörűségtől. S Kázmér gyönyörűséges asszonyának szemében is villant valami, valami, amitől Kázmér mindig boldog lett.

Amikor Kázmér végül ágyba került, meghitt szeretettel gondolt asszonyára, a családjára, az életére, a barátaira, megrögzött szokása szerint önmagára, azután felrémlett neki, hogy reggel majd narancsot kell pucolnia. Erre aludt el, és azt álmodta, hogy Prométheusz ellopta neki az olasz kurtizánnarancsokat és azokkal dobálta tele a konyhát.  

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)