Formaadó erő és nagyvonalúság

Semmi okunk tiltakozni az ellen, hogy Magyarország antiliberális ország hírében áll. Ez az igazság. Csak annyit jegyzünk meg, hogy különös „antiliberális ország” az, ahol az Országház épületét két szabadelvű államférfi, Andrássy és Tisza emlékműve fogja közre.

Fotó: Polyák Attila

Józanság, szenvedély és hajthatatlanság

Általában kiemelik, hogy a liberalizmus mai válfajaival ellentétben a régi szabadelvű politika pragmatikus volt, és az értelmiségi politizálással szemben a gyakorlati bölcsességet részesítette előnyben. Kézenfekvő példa erre Deák Ferenc, aki józan politikájával egy egész nemzeti liberális korszak alapjait rakta le, ugyanakkor a magyar szabadelvű politikából nem hiányozhatott Kossuth szenvedélye és Tisza István hajthatatlansága sem. Az ilyen tragikus, sőt olykor romboló jellemvonások jobban illenek a magyar lélekhez, mint a lehetséges deáki művészete. A szabadelvű politika magyar vezéreiből az a mozgósító indulat és szilaj nagylelkűség áradt, amelyről Szerb Antal következő leírása szól: „A csodálatos szuggesztiójú nemzetvezető pátoszának, mélyzengésű hangjának, lénye belső szépségének bűvöletével fújja az ország vitorláit, ragyogó tengerek felé. Közeli és konkrét dolgok iránt, magyar ember módjára, kevéssé érzékeny – de maga is hipnotizálva áll a távoli nagyszerűségek előtt: Magyarország nagylelkűen kivívja Ausztria szabadságát és ezzel biztosítja a Monarchia liberális jövőjét… Magyarország nem engedi, hogy elnyomják a szardíniai királyságot… A magyar tenger, melyen piros-fehér-zöld lobogók alatt magyar hajók futnak szerte…” Ilyen a nemzeti liberalizmus gondolkodásmódja. Formaadó erővel bír, az arisztokratikus politika nagylelkűségével lép fel és egy egész Európát átfogó nemzeti látomást követ.

Ez nem a „merjünk kicsik lenni” politikája. Senki sem tagadhatja, hogy szabadelvű politikusainknak minden hibájuk és tévedésük ellenére is lételemük volt a nagyvonalúság, a nemzeti küldetéstudat és az, amit Csizmadia Ervin mintaformáló Európa-képnek nevez. Nem a Nyugat éltanulói akartak lenni, hanem nagy nemzeti feladatokat akartak véghez vinni. Ebben a liberalizmusban – írja Szerb Antal – „a magyarság újra megtalálja nemzeti missziós tudatát, amelyet a török kiűzésekor elvesztett: a magyar a szabadság nemzete, az egész magyar múlt a szabadságért való dicső küzdelem volt és ez a magyar hivatása a jövőben is. A századközép külföldről áramló liberalizmusa csakugyan valami olyant érint a magyarságban, ami legmélyebb sajátja: a függetlenség fanatikus szeretetét, az ősi gyepű-szellemet, mely határt von maga köré, és azt a határt utolsó csepp véréig védi.” Úgy tűnik, hogy csak nemzeti küldetéshez illő nagy vállalkozások ellensúlyozhatták azokat a bomlasztó hajlamokat, amelyek a liberalizmusban és a magyar nemzeti alkatban külön-külön is megvannak. Csak egy nagyvonalú politika köthette össze a liberalizmust a nacionalizmussal, mert ahogy Babits írja: nekünk nincs „tehetségünk a kicsiségre”. Ebből az következik, hogy a magyar kultúrát sosem szabad etnonacionalista rezervátummá zülleszteni, illetve hogy gondolkodásunknak mindig önmagunknál nagyobb távlatokat kell átfognia. Babits szerint mindez az örökségünkből következik: „A magyar kultúra legbensőbb lényegében sokszínű, tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messze horizontokat átölelő.”

Küldetéstudat és függetlenség

A szabadelvű politika csak akkor felel meg a magyar lélek igényeinek, ha nagystílű, ha megvan benne a formaadó erő. Amennyiben nem a belső nagyság, a nemzeti küldetéstudat és a magyar függetlenségi hagyomány kifejeződése, hanem pusztán a nyugati minták átvételét jelenti, a magyarok nem kérnek belőle. Ahogy a szabadelvű hagyomány egyik legjobb ismerője, Gerő András fogalmazott: „A magyar szabadelvűség nem testetlen eszmetörténetként jelent meg, hanem feladatokat teljesített be.” Az ebben rejlő nagyság előtt még az ellenfél is fejet hajt. Molnár Tamás, a liberális hegemónia legjelentősebb hazai kritikusaként is elismerően szólt a régiekről: „Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget.” A XIX. század óta nemcsak a magyar társadalom változott sokat, hanem a liberálisok gondolkodásmódja is. Ebből érthetjük meg, hogy miért lettünk antiliberális ország, és a rendszerváltást követően miért nem tudott megújulni a szabadelvű hagyomány.

A liberalizmus kudarcára nem nyújt kielégítő magyarázatot a Horthy-korszak és a kommunista rendszerek antiliberalizmusa, hiszen a rendszerváltás környékén a liberalizmus hosszú időre ismét egyeduralkodó ideológiának tűnt, és feltámasztását a nyugati korszellem is igazolta. A bukás tehát nem magyarázható pusztán azzal, hogy magyar társadalom mentalitását túlságosan áthatották a horthyzmus és a kádárizmus beidegződései. Akik így érvelnek, elfelejtkeznek arról, hogy a szabadelvű gondolkodás talajvesztése és ebből fakadó gyökértelensége nem kizárólag magyar, hanem kontinentális jelenség. A XX. században a liberalizmus elhagyta Európát, és átköltözött az angolszász világba, amely egészen más fejlődésen ment keresztül, mint Európa. A liberalizmus egyik magyar krónikása, Balla Antal már 1926-ban is joggal állíthatta, hogy a szabadelvűség története egyet jelent az angolszász politikai, társadalmi, gazdasági és erkölcsi fejlődés történetével. A liberalizmus ezután még inkább beolvadt az atlanti civilizáció öntudatába, Európa pedig egyre csak távolodott saját liberális múltjától. Így ami egykor magyar és közép-európai jellegzetesség volt, az a rendszerváltás után jelentősen más alakban, ideológiai importként tért vissza.

Idegen minták

Az 1990-es évek tiszavirág-életű liberális reneszánsza a magyar függetlenségi hagyomány helyett nyugati, főként angolszász mintákat vett alapul. Új keletű liberálisaink finoman szólva kritikusan viszonyultak a magyar politikai fejlődéshez, így jóval nagyobb hangsúlyt helyeztek a Horthy-, illetve a Kádár-korszak bírálatára, de a reformkori és dualizmuskori nemzeti liberális örökséget már nem tartották ilyen fontosnak. Ahogy ezt Kis János írásai különösen jól példázzák, a liberálisok akkor hivatkoztak a múltra, amikor a politikai ellenfeleiket akarták történeti kontextusba helyezni. A baloldalt a Kádár-korszakhoz, a jobboldalt meg a Horthy-érához kötötték. Mindezzel szemben persze büszkén vállalták a gyökértelenség vádját, de utólag úgy tűnik, hogy a szabadelvű hagyomány megújulásának legfőbb akadályai maguk a liberálisok voltak. Az „igazi liberálisok”, akik féltékenyen őrizték ezt a címet, kifejezetten elítélték a függetlenségi és nemzeti liberális hagyomány azon elemeit, melyeket az MDF és a Fidesz soraiban véltek felfedezni. Így teljesedett be a hagyományvesztés. Tamás Gáspár Miklós szerint a honi szabadelvűség kudarcához az is hozzájárult, hogy a liberális korszak eszméit ma már sűrű homály fedi: „Ki olvassa Lamennais-t? Lacordaire-t? Eötvöst? Montalembert-t? Lord Actont?” Ezzel a kérdéssel persze túllépünk a szabadelvű hagyomány keretein, hiszen az intellektuális elszegényedés, sőt nyomor nemcsak a liberálisokat fenyegeti, hanem mindenkit, aki a politikáját nem a hagyomány szélesebb összefüggéseiben értelmezi. Árulkodó, hogy bizonyos körökben a liberalizmus klasszikusait ma is olvassák, de az ilyen eszmetörténeti halottvirrasztásokon már csak konzervatívokkal találkozhatunk, a liberálisoknak hűlt helye.

A nemzeti liberális hagyomány emlékezetét ma leginkább a kulturális jobboldal ápolja. Schlett István Az opportunizmus dicsérete (1990) című könyvében Deák politikáját tekinti követendő példának, Tőkéczki László szerkesztésében napvilágot látott a Magyar liberalizmus (1993) című szöveggyűjtemény, és megszülettek az első Tisza István-életrajzok is, amelyek igazságot kívántak szolgáltatni a nemzeti liberális politika utolsó vezérének. Külön említésre méltó Tellér Gyula munkássága, amely azt a régi szabadelvű gondolatot újította fel, hogy magabíró polgárok nélkül nem lehet magabíró országot építeni. Ez az elv már Széchenyi és Eötvös írásaiban is felbukkan, de Beksics Gusztáv Társadalmunk és nemzeti hivatásunk (1884) című könyvében szinte szó szerint fellelhető: „Nem kell tehát egy társadalmi osztály sem, kizárólagosan. Egy nagy, új középosztályba olvadva, vagy legalább abban érintkezve, s az által összekötve, kell valamennyi.” A rendszerváltást követően ez a gondolat is a nemzeti jobboldalon talált otthonra, a liberalizmust pedig, mintha így lett volna megírva a sors könyvében, ismét utolérte a történelmi végzet. Mert ahogy az 1920-as években is a liberális korszak politikáját tették felelőssé a történelmi Magyarország széteséséért, úgy a 2000-es években is korszakos meggyőződéssé szilárdult, hogy a liberálisok tették tönkre a rendszerváltoztatást. Mivel kezdettől fogva a rendszerváltás ideológiai élcsapatának és a privatizáció feltétel nélküli támogatóinak mutatták magukat, politikájuk természetes módon szövődött egybe a posztkommunista átmenet és a rablóprivatizáció bűneivel. A magyar társadalom önjelölt tanítói végül is pótolhatatlan leckét adtak a XXI. századhoz, mert minél többet tudunk a rendszerváltásról, annál kevésbé vagyunk liberálisok. A magyar jobboldalt a rendszerváltás rendszere készítette fel a posztliberalizmus korszakára. Így lehet, hogy az elmúlt évtizedben a szabadelvű Eötvös József báró nevét viselő budapesti előadássorozaton a liberalizmus olyan ádáz ellenségei szólaltak fel, mint Steve Bannon, Ryszard Legutko vagy Alain de Benoist. Mert a nemzet és a szabadság ügye ma éppúgy összefonódik, mint a XIX. században – azzal a különbséggel, hogy a liberalizmusnak ehhez ma már semmi köze.

Borítókép: Andrássy Gyula emlékműve az Országház mellett