A medvecsapda

Az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan két cikluson át tartó elnökségét szinte egyetlen eszme hatotta át, a Szovjetunió megdöntése. Reagan valamiért úgy gondolta, hogy a Szovjetunió már nem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát, és egy összehangolt propagandával és gazdasági, illetve katonai nyomással meg lehet buktatni a kommunista Moszkvát. Gyorsan el is nevezte a ,,Gonosz birodalmának” a Szovjetuniót, ami tényleg jól hangzott a vasfüggöny mögött vegetáló nemzetek számára.

Fotó: AFP/DOUGLAS E. CURRAN

Egy nagy geopolitikai játszma vette kezdetét, mert a lengyel stratéga azt remélte, hogy az afgán intervenció következménye Közép-Európa felszabadítása és a hidegháború lezárása lesz, még olyan áron is, hogy a mudzsahedin harcosok fölbérlése növelte az iszlám fundamentalizmust. Brzezinski arról sem ejtett szót, hogy a szovjetek kivonulása után az USA-ba és Európába irányuló heroin 72 százaléka Afganisztánból származott, mivel a mudzsahedin vezetők alapvetően heroinkereskedők voltak.
A képletből azt sem lehet kihagyni, hogy 1979. február 1-jén Ruholláh Homeini hitszónok visszatért Iránba, amelyben előzőleg népfölkelés tört ki Mohammad Reza Pahlavi sah uralma ellen. A sahot 1953-ban a CIA és az angol MI6 segítette hatalomra az olajtartalékok fölötti ellenőrzés érdekében, ezért Washingtonban aggódni kezdtek a fejlemények miatt és rögtön katonailag megerősítették a Perzsa-öböl térségét. A Szovjetunió befolyása egyre nőtt a Közel-Keleten, amit Washington nem akart tovább engedni, hiszen Iránban az USA volt a „Nagy Sátán” Izrael támogatása ­miatt. Közben pedig egyre másra hozták a gazdasági szankciókat a szovjetek ellen, de nem sok sikerrel, mai példákból is látjuk, egy ekkora országot lehetetlen gazdaságilag zsarolni.
Aztán jött Ronald Reagan, aki 1983 márciu­sában bejelentette az SDI (Stratégiai védelmi kezdeményezés) programot, másnéven a „csillagháborús” tervet, amit vélhetően Teller Ede talált ki. Ez egy álterv volt, valójában az USA sem rendelkezett ilyen szintű fegyverrendszerrel, de a szovjeteket rosszul érintette, nem is tudtak válaszolni, mert nem volt miből. Hiszen a szovjet rendszer nem piaci alapon működött, hanem marxista pénzügypolitikát folytatott, nem tudtak nyereséget termelni és a fejlesztések többségét amúgy is a hadiipar nyelte el. 

Ronald Reagan amerikai elnök a csillagháborús terv bejelentésekor. Fotó: Getty Images/Dirck Halstead

A KGB-főnök Jurij Andropov 1981-ben, már Reagan hivatalba lépése után úgy értékelt, hogy a II. világháború befejezése óta még sosem volt a nemzetközi helyzet annyira robbanásveszélyes, mint akkor.
Reagen fokozta a tétet, és 1983 szeptemberében Pershing II-es közepes hatótávolságú rakétákat telepített Nyugat-Európába, amelyek négy-hat perc alatt elérhették a szovjet célpontokat. Azonban a KGB-központ riadalma 1983 novemberében tetőzött, az „Able Archer 83” elnevezésű hadgyakorlat idején, amikor a NATO atomfegyverek bevetését szimulálta. A hadgyakorlat sokkolta a szovjet vezetést, mert atomtámadás előkészítéseként értelmezték és Moszkva élesítette az atomarzenált. Az Armageddon közelsége viszont Reagan elnököt döbbentette meg és innentől békülékenyebb hangot ütött meg, illetve a hagyományos módszerekhez tértek vissza, mivel a figyelem újra a Közel-Keletre terelődött.

1984 októberében a CIA-főnök William Casey megjelent Pakisztánban, és a megdöbbent hírszerző vezetőknek azt javasolta, hogy az afgán háborút vigyék mélyen szovjet területre. Casey egy titkos háborút akart, amely a déli régió muszlim lakosság fellázítását is célozta, a pakisztá­niak pedig a CIA-készletekből elkezdték kiképezni az afgán mudzsahedin harcosokat a legmodernebb amerikai fegyverekre, köztük a Stringer rakétákra. Műholdfelvételeket kaptak orosz katonai objektumokról, nehézfegyvereket, lehallgatási adatokat és mindent, amire csak szükségük lehetett, vagyis egy proxyháború indult. 

De ez csak előjátéka volt a Reagan-kormányzat 1985 márciusában hozott titkos döntésének, amely jelentősen fokozta az Egyesült Államok támogatását Afganisztánban és elmélyítette a háborús pusztítást.

Érdemes a folyamatot tovább gondolni, hiszen a Szovjetunió bukása után az 1990-es években az amerikai olajcégek (Chevron, Unocal, Amoco stb.) rögtön körözni kezdtek a Kaszpi-tenger térségében. Ezek a cégek kartellbe tömörültek, amelyet Sheila Heslin, a Nemzeti Biztonsági Tanács (NSC) munkatársa képviselt politikai befolyásszerzés érdekében. Heslin kulcs­szerepet játszott abban az amerikai törekvésben, hogy megtörjék Oroszország monopóliumát a Kaszpi-tengeri olaj- és gázszállítás felett, ezért támogatta a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-csővezeték kiépítését, amely elkerülte az orosz és iráni területeket. Ez a cső viszi az azeri olajat az Adria-vezetéken Magyarországra. Mint Heslin megfogalmazta 1997-ben: mivel a világ az olajra és a gázra épül, és ez kereskedelmi és geopolitikai hatalmat eredményez, ezért „az Egyesült Államok egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy Oroszország és Irán uralja a Kaszpi-tenger energiaforrásait, hatalmas politikai befolyással, amit a régióban, sőt Európában is biztosítana számukra.” A hidegháború szinte abban a pillanatban újra kezdődött, ahogy véget ért.
Aztán 1985-ben jött az olajár bezuhanása, amikor Szaúd-Arábia hirtelen a napi tízmillió hordónyi termelést két és fél millióra csökkentette, hogy fenntartsák a magas árakat. Mivel a többi olajtermelő ország nem növelte a termelést, a szaúdiak számítása nem jött be, ezért hirtelen a korábbi négyszeresére fokozták a termelést. A piacot elárasztó szaúdi olaj felborította a piacot, az olajár hirtelen zuhanása több olajtermelő ország, így a Szovjetunió belső pénzügyi háztartását is megrázta. Ha tudjuk, hogy a szaúdiak és az amerikai hírszerzés szoros kapcsolatban álltak, akkor nem nehéz kitalálni, hogy kinek állt érdekében a szaúdiak látszólag értelmetlen gazdasági lépése.

Jegor Gajdar orosz közgazdász, politikus szerint az 1985-ös olajár-összeomlás volt a Szovjetunió felbomlásának döntő gazdasági katalizátora, amely évi húszmilliárd dolláros veszteséget, a GDP alig egy százalékát jelentette.

 A szovjet GDP 1986-ban körülbelül 2200 milliárd dollár volt. A külső adósság állomány pedig harmincmilliárd dollárról fölment ötvenmilliárdra. A szovjet olajexport zöme a KGST-országokba irányult, vagyis nem dollárban történt az elszámolás, és csak az olajmennyiség negyede ment nyugati országokba, ami felvet bizonyos kérdéseket Gajdar elméletével kapcsolatban. A Szovjetuniónak nem volt jelentős devizatartaléka, és mivel az elhibázott marxista pénzügyi rendszer túl érzékeny és egyben feszített volt, az olajbevételek kiesése komoly gondot okozott. A gazdasági bajok miatt jöhetett 1985 elején Mihail Gorbacsov, aki vevő volt a békülésre és peresztrojkát hirdetett, viszont be kellett látnia, hogy a szovjet rendszert nem lehet megreformálni. Sokan tehát úgy vélik, hogy az 1985 szeptemberi olajár bezuhanása okozta a Szovjetunió gyors pénzügyi összeomlását, azonban ezek az elemzések folyton elfelejtik, hogy ilyen gazdasági helyzetben 1986. április 26-án következett be a csernobili atomkatasztrófa.
Dr. Jonathan Samet professzor epidemiológus és közegészségügyi szakértő egy 2016-os tanulmánya szerint a csernobili katasztrófa felszámolása az első harminc évben hétszázmilliárd dollárba került, évente húszmilliárdba. Gorbacsov nyilatkozta 2006-ban a Le Figarónak: „Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkezett összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.” A katasztrófa rámutatott, hogy a Szovjetunióban működő mintegy 26 RMBK atomreaktor alapvető gyártási hibával rendelkezik, amelynek kijavítása óriási átszervezéssel és költségekkel járt, amit már sehogy sem lehetett volna eltitkolni a világ elől. A Szovjet­unió összeomlását több jelentős, egymásra épülő esemény együtt eredményezte, és nehéz lenne egyetlen okra visszavezetni.

Borítókép: Szovjet katona örül, mikor kivonulás közben búcsút int Kabulnak. (Fotó: AFP/DOUGLAS E. CURRAN)