A medvecsapda

Az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan két cikluson át tartó elnökségét szinte egyetlen eszme hatotta át, a Szovjetunió megdöntése. Reagan valamiért úgy gondolta, hogy a Szovjetunió már nem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát, és egy összehangolt propagandával és gazdasági, illetve katonai nyomással meg lehet buktatni a kommunista Moszkvát. Gyorsan el is nevezte a ,,Gonosz birodalmának” a Szovjetuniót, ami tényleg jól hangzott a vasfüggöny mögött vegetáló nemzetek számára.

Fotó: AFP/DOUGLAS E. CURRAN

Az amerikai elnökök szuverenitása mindig addig terjedt, amíg a mélyállam érdekei ezt lehetővé tették. Az olyan elnökök mint John F. Kennedy, Richard Nixon, Jimmy Carter önállósodási szándéka amint túllépett egy szinten, azonnal levették őket a sakktábláról. Donald Trump több szempont miatt kivétel. Ronald Reagan viszont kényelmesen kitöltötte mind a két elnöki ciklusát és ez arra utal, hogy a háttérhatalom szándékai egybeestek az elnök elképzeléseivel. Reagan azonban soha nem olvasta el az asztalára tett CIA-jelentéseket és ezért tudtak a háta mögött olyan botrányt kavarni, mint az Iráni–kontrák ügy, amikor az ellenségnek tartott Iránnak fegyvert adtak el. De ennél is súlyosabb volt, hogy szintén a nicaraguai kontrák érdekében a Kolumbiából származó cracket Los Angeles és más városok feketék lakta negyedei­ben adták el, kiváltva a drogjárványt. Reagan ezekről csak akkor értesült, amikor megindultak a vizsgálatok.

A hidegháború évtizedei alatt soha egyetlen elnök sem támadt annyira frontálisan a szovjet birodalomnak, mint Reagan, gyakorlatilag minden elődje a békére törekedett, hiszen jól tudták, hogy egy atomháború a kőkorszakba röpítené vissza a világot. 

Az amerikai elnökök általában soha nem saját maguk döntenek egy-egy háború sorsáról, hanem csupán végrehajtják a mögöttük álló stratégák és agytrösztök utasításait. Az USA az elmúlt száz évben kizárólag a birodalmi-stratégiai érdekei alapján cselekedett, Közép-Európa fölszabadítása sem az irgalmas szívük szándékából született. Az 1980-as évekre a valódi célpontok Közép-Ázsia ásványkincsei voltak, amit kissé ellentmondásosan, de az afganisztáni szovjet intervenció vezetett be.

Az egyik legismertebb fehér házi stratéga a lengyel Zbigniew Brzezinski volt, aki 1998-ban egy interjúban elismerte: 

Carter elnök 1979. július 3-án írta alá az első irányelvet a kabuli szovjetbarát rezsim ellenfeleinek a titkos segítségnyújtásáról. És még aznap írtam egy feljegyzést az elnöknek, amelyben elmagyaráztam neki, hogy véleményem szerint ez a segítség szovjet katonai beavatkozást fog előidézni.

Úgy is lett, és az intervenció napján Brzezinski újra írt Carternak: „Most lehetőségünk van átadni a Szovjetuniónak a vietnámi háborúját.” És valóban, Moszkva csaknem tíz esztendeig folytatott egy népszerűtlen háborút, ami ötvenezer orosz katona életébe került és rengeteg katonai eszköz pusztulásával járt, miközben afgánok milliói menekültek el az országból. Az egyik cél a szovjet birodalom destabilizálása volt, a másik pedig az, hogy a szovjeteket elterelje a Perzsa-öböltől.

Egy nagy geopolitikai játszma vette kezdetét, mert a lengyel stratéga azt remélte, hogy az afgán intervenció következménye Közép-Európa felszabadítása és a hidegháború lezárása lesz, még olyan áron is, hogy a mudzsahedin harcosok fölbérlése növelte az iszlám fundamentalizmust. Brzezinski arról sem ejtett szót, hogy a szovjetek kivonulása után az USA-ba és Európába irányuló heroin 72 százaléka Afganisztánból származott, mivel a mudzsahedin vezetők alapvetően heroinkereskedők voltak.
A képletből azt sem lehet kihagyni, hogy 1979. február 1-jén Ruholláh Homeini hitszónok visszatért Iránba, amelyben előzőleg népfölkelés tört ki Mohammad Reza Pahlavi sah uralma ellen. A sahot 1953-ban a CIA és az angol MI6 segítette hatalomra az olajtartalékok fölötti ellenőrzés érdekében, ezért Washingtonban aggódni kezdtek a fejlemények miatt és rögtön katonailag megerősítették a Perzsa-öböl térségét. A Szovjetunió befolyása egyre nőtt a Közel-Keleten, amit Washington nem akart tovább engedni, hiszen Iránban az USA volt a „Nagy Sátán” Izrael támogatása ­miatt. Közben pedig egyre másra hozták a gazdasági szankciókat a szovjetek ellen, de nem sok sikerrel, mai példákból is látjuk, egy ekkora országot lehetetlen gazdaságilag zsarolni.
Aztán jött Ronald Reagan, aki 1983 márciu­sában bejelentette az SDI (Stratégiai védelmi kezdeményezés) programot, másnéven a „csillagháborús” tervet, amit vélhetően Teller Ede talált ki. Ez egy álterv volt, valójában az USA sem rendelkezett ilyen szintű fegyverrendszerrel, de a szovjeteket rosszul érintette, nem is tudtak válaszolni, mert nem volt miből. Hiszen a szovjet rendszer nem piaci alapon működött, hanem marxista pénzügypolitikát folytatott, nem tudtak nyereséget termelni és a fejlesztések többségét amúgy is a hadiipar nyelte el. 

Ronald Reagan amerikai elnök a csillagháborús terv bejelentésekor. Fotó: Getty Images/Dirck Halstead

A KGB-főnök Jurij Andropov 1981-ben, már Reagan hivatalba lépése után úgy értékelt, hogy a II. világháború befejezése óta még sosem volt a nemzetközi helyzet annyira robbanásveszélyes, mint akkor.
Reagen fokozta a tétet, és 1983 szeptemberében Pershing II-es közepes hatótávolságú rakétákat telepített Nyugat-Európába, amelyek négy-hat perc alatt elérhették a szovjet célpontokat. Azonban a KGB-központ riadalma 1983 novemberében tetőzött, az „Able Archer 83” elnevezésű hadgyakorlat idején, amikor a NATO atomfegyverek bevetését szimulálta. A hadgyakorlat sokkolta a szovjet vezetést, mert atomtámadás előkészítéseként értelmezték és Moszkva élesítette az atomarzenált. Az Armageddon közelsége viszont Reagan elnököt döbbentette meg és innentől békülékenyebb hangot ütött meg, illetve a hagyományos módszerekhez tértek vissza, mivel a figyelem újra a Közel-Keletre terelődött.

1984 októberében a CIA-főnök William Casey megjelent Pakisztánban, és a megdöbbent hírszerző vezetőknek azt javasolta, hogy az afgán háborút vigyék mélyen szovjet területre. Casey egy titkos háborút akart, amely a déli régió muszlim lakosság fellázítását is célozta, a pakisztá­niak pedig a CIA-készletekből elkezdték kiképezni az afgán mudzsahedin harcosokat a legmodernebb amerikai fegyverekre, köztük a Stringer rakétákra. Műholdfelvételeket kaptak orosz katonai objektumokról, nehézfegyvereket, lehallgatási adatokat és mindent, amire csak szükségük lehetett, vagyis egy proxyháború indult. 

De ez csak előjátéka volt a Reagan-kormányzat 1985 márciusában hozott titkos döntésének, amely jelentősen fokozta az Egyesült Államok támogatását Afganisztánban és elmélyítette a háborús pusztítást.

Érdemes a folyamatot tovább gondolni, hiszen a Szovjetunió bukása után az 1990-es években az amerikai olajcégek (Chevron, Unocal, Amoco stb.) rögtön körözni kezdtek a Kaszpi-tenger térségében. Ezek a cégek kartellbe tömörültek, amelyet Sheila Heslin, a Nemzeti Biztonsági Tanács (NSC) munkatársa képviselt politikai befolyásszerzés érdekében. Heslin kulcs­szerepet játszott abban az amerikai törekvésben, hogy megtörjék Oroszország monopóliumát a Kaszpi-tengeri olaj- és gázszállítás felett, ezért támogatta a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-csővezeték kiépítését, amely elkerülte az orosz és iráni területeket. Ez a cső viszi az azeri olajat az Adria-vezetéken Magyarországra. Mint Heslin megfogalmazta 1997-ben: mivel a világ az olajra és a gázra épül, és ez kereskedelmi és geopolitikai hatalmat eredményez, ezért „az Egyesült Államok egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy Oroszország és Irán uralja a Kaszpi-tenger energiaforrásait, hatalmas politikai befolyással, amit a régióban, sőt Európában is biztosítana számukra.” A hidegháború szinte abban a pillanatban újra kezdődött, ahogy véget ért.
Aztán 1985-ben jött az olajár bezuhanása, amikor Szaúd-Arábia hirtelen a napi tízmillió hordónyi termelést két és fél millióra csökkentette, hogy fenntartsák a magas árakat. Mivel a többi olajtermelő ország nem növelte a termelést, a szaúdiak számítása nem jött be, ezért hirtelen a korábbi négyszeresére fokozták a termelést. A piacot elárasztó szaúdi olaj felborította a piacot, az olajár hirtelen zuhanása több olajtermelő ország, így a Szovjetunió belső pénzügyi háztartását is megrázta. Ha tudjuk, hogy a szaúdiak és az amerikai hírszerzés szoros kapcsolatban álltak, akkor nem nehéz kitalálni, hogy kinek állt érdekében a szaúdiak látszólag értelmetlen gazdasági lépése.

Jegor Gajdar orosz közgazdász, politikus szerint az 1985-ös olajár-összeomlás volt a Szovjetunió felbomlásának döntő gazdasági katalizátora, amely évi húszmilliárd dolláros veszteséget, a GDP alig egy százalékát jelentette.

 A szovjet GDP 1986-ban körülbelül 2200 milliárd dollár volt. A külső adósság állomány pedig harmincmilliárd dollárról fölment ötvenmilliárdra. A szovjet olajexport zöme a KGST-országokba irányult, vagyis nem dollárban történt az elszámolás, és csak az olajmennyiség negyede ment nyugati országokba, ami felvet bizonyos kérdéseket Gajdar elméletével kapcsolatban. A Szovjetuniónak nem volt jelentős devizatartaléka, és mivel az elhibázott marxista pénzügyi rendszer túl érzékeny és egyben feszített volt, az olajbevételek kiesése komoly gondot okozott. A gazdasági bajok miatt jöhetett 1985 elején Mihail Gorbacsov, aki vevő volt a békülésre és peresztrojkát hirdetett, viszont be kellett látnia, hogy a szovjet rendszert nem lehet megreformálni. Sokan tehát úgy vélik, hogy az 1985 szeptemberi olajár bezuhanása okozta a Szovjetunió gyors pénzügyi összeomlását, azonban ezek az elemzések folyton elfelejtik, hogy ilyen gazdasági helyzetben 1986. április 26-án következett be a csernobili atomkatasztrófa.
Dr. Jonathan Samet professzor epidemiológus és közegészségügyi szakértő egy 2016-os tanulmánya szerint a csernobili katasztrófa felszámolása az első harminc évben hétszázmilliárd dollárba került, évente húszmilliárdba. Gorbacsov nyilatkozta 2006-ban a Le Figarónak: „Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkezett összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.” A katasztrófa rámutatott, hogy a Szovjetunióban működő mintegy 26 RMBK atomreaktor alapvető gyártási hibával rendelkezik, amelynek kijavítása óriási átszervezéssel és költségekkel járt, amit már sehogy sem lehetett volna eltitkolni a világ elől. A Szovjet­unió összeomlását több jelentős, egymásra épülő esemény együtt eredményezte, és nehéz lenne egyetlen okra visszavezetni.

Borítókép: Szovjet katona örül, mikor kivonulás közben búcsút int Kabulnak. (Fotó: AFP/DOUGLAS E. CURRAN)