A német új jobboldal berkeiben legutóbb Frank Lisson támasztotta fel a Gretchen-kérdést, mivel aggasztónak tartja azt a tendenciát, hogy a mozgalom fiatal tagjai közül egyre többen „menekülnek a katolicizmusba”. A filozófus szerint a fiatalok vallási ébredése mögött nem valódi meggyőződés, hanem a műveltség hiánya és a „ki vagyok én?” kérdésre adott kétségbeesett válasz áll. Az új jobboldaliak katolizálását valójában a középkor iránti ostoba rajongás, és a kultúravesztést követő német identitásválság motiválja. Miközben egyesek azt hiszik, hogy az iszlamizáció a német kultúra legsúlyosabb válságtünete, valójában a kereszténység dönti romlásba Németországot, a Nyugat gyengeséget prédikáló „kísértetvallása”, melynek eredeti szelleme már halott, csupán az ellentmondásai élnek velünk. Lisson szerint a nyugati civilizáció lassan belehal a kereszténységbe, mert a keresztény morál gyengíti a létfenntartáshoz szükséges erőt és transzcendens vigaszt nyújtva elaltatja bennünk az életakarást. „Az önrendelkezésre irányuló akarat is összeegyeztethetetlen a keresztény tanítással.” Végeredményben minden, ami Európát és Németországot gyengíti, beteggé teszi és elindította a degeneráció útján, a kereszténységből ered. Ezért ma új fénytörésben jelenik meg a Gretchen-kérdés, illetve Faust válasza. Lisson vitaindító írása azt sugallja, hogy Faust a németség igazi géniusza, a katolizáló új jobboldaliak pedig az ájtatos Margitra hasonlítanak, mert semmibe veszik a Nyugat legnagyobb kultúrharcának – a hit és az értelem összeütközésének – eredményét, és a jelen égető kihívásai elől egyszerűen egy „középkori miszticizmusba” menekülnek.

Bármennyire is ellenséges hangot üt meg, Lisson „Gretchen-kérdés” című írása és a nyomában kialakult vita valós tendenciát jelez. Az európai új jobboldal eredendően pogány irányvonalát egyre többen hagyják maguk mögött a politikai katolicizmus, a tradicionalizmus vagy a hitbéli megtérés jegyében. Franciaországban 2012-ben alapították meg az Academia Christiana nevű egyesületet, amelynek tagjai az identitarizmus mellett nagy hangsúlyt fektetnek a katolikus társadalmi tanításra, és a pogány Alain de Benoist vagy Dominique Venner művei mellett a francia katolikus megújulás olyan szerzőit is olvassák, mint Charles Péguy, Gustave Thibon vagy Georges Bernanos. Ezt az új irányzatot képviseli Julien Langella új jobboldali körökben figyelmet keltő kiáltványa (Catholiques et identitaires, 2017), amely katolikus érveket sorakoztat fel a multikulturális „új Bábellel” szemben és teljes mértékben szakít az újpogány nézetekkel. Német nyelvterületen ez a tendencia valamivel szublimáltabb formában jelenik meg Martin Lichtmesz Csak egy Isten menthet meg minket? (Kann nur ein Gott uns retten? 2014) című könyvében, amelyben az istenkereső szerző kultúrfilozófiai esszék sorában vet számot a kereszténységgel és feltűnő gyakorisággal hivatkozik Péguy és Bernanos műveire. Németországban és Ausztriában számos olyan kisközösség alapult, amely az új jobboldal pogány doktrínái helyett a katolikus megújulás útjára lép. Úgy tűnik tehát, hogy Lisson jól méri fel a helyzetet, amikor „az új jobboldal katolizálásáról” beszél, mert a jelek szerint – vele ellentétben – sok jobboldali kinőtte már nietzscheánus tinédzserkorát.

A „Gretchen-kérdés” című írásra született válaszok is erről tanúskodnak. Elsők közt reagált Bettina Gruber, egy olyan szerző, akit a német új jobboldal szellemi központjának számító Schnellrodában tartott előadásai mellett számos könyve miatt is számontartanak. Szerinte Lisson szinte kizárólag nietzschei toposzokból felépülő érvelése alapvetően téves, és a Nyugat nem a kereszténységet terhelő ellentmondásba hal bele, hiszen enélkül az „ellentmondás” nélkül nem is jött volna létre. Figyelemreméltó viszont – írja Gruber –, hogy Lisson már-már hisztérius krisztofóbiája együtt jár az iszlám iránti toleranciával és kulturális nyitottsággal. Ez is egy új tendenciát jelez az új jobboldalon, mert a baloldal és az iszlamizmus franciaországi összefonódásával párhuzamosan megjelennek az iszlámmal szimpatizáló jobboldaliak is. Többek között erről a jelenségről szól Gruber (Sophie Liebnitz név alatt publikált) könyve, amely a „félholdkórosság” kategóriáját vezeti be (Halbmondsüchtig, 2025) a posztkeresztény társadalmak – szerinte nem is annyira újkeletű – orientalizmusának leírására. Gruber mellett a rendkívül termékeny irodalomtörténész, Ulrich Horstmann is tollat ragadott, hogy válaszoljon a „Gretchen-kérdésre”. Tömör felelete szerint „a katolicizmus a válasz”, de nem a politikai katolicizmus. A keresztény hit és a katolikus egyház nem állítható semmiféle jobb- és baloldali eszme szolgálatába, ezért egyetlen vonatkozásban igazat kell adni Lissonnak: ha az új jobboldaliak politikai okokból katolizálnak, akkor bizony tévúton járnak. De az is súlyos tévedés, hogy a katolikus hagyomány felfedezése „menekülés” lenne a világ elől. A hagyományos liturgia, amely oly sok fiatalt vonz, nem pusztán üres formalitás, nem élettől elvont párhuzamos valóság, hanem a keresztény hit legközvetlenebb megnyilatkozása. Ebből következik Horstmann konklúziója, amely szerint önmagában sem a politikai, sem a kulturális kereszténység nem elégséges, mert a keresztény kultúra nem önmagában vett érték, hanem csupán a hit mellékterméke: „Kultúrkeresztényként Bach sohasem tudta volna megkomponálni a »h-moll misét«.”

A vita ezzel nem ért véget. Lisson A kereszténység mérgező vetése címmel újabb írást közölt, hangsúlyozva, hogy Európának új felvilágosodásra van szüksége, mert jelenleg a teljes önfelszámolás útján jár. A cikk folytatja a megkezdett polémiát, miszerint a keresztény önmegtagadás etikája romlásba dönti Európa népeit. Emellett azt is megtudjuk, hogy az egyházatyák egytől egyig pszichopaták voltak, hogy a keresztények gyűlölik az életet és halálos bűnnek tartják a büszkeséget. A katolicizmus pőre uralomvágyat rejt a bűn és a megváltásigény jelszavai alá, és a felebaráti szeretetet felváltja a legtávolabb állók szeretetével. Ez a szerző szerint színtiszta perverzió. Nem is csodálja, hogy az olyan nagy koponyák, mint Goethe és Nietzsche, inkább az iszlámhoz húztak, Schopenhauer pedig a buddhizmust csodálta, hiszen a kereszténység és patriotizmus kizárják egymást. Lisson a szenvedélyes érvelés hevében nem veszi észre, hogy miközben feltűnően keveset tud a kereszténységről, a többi vallás egyoldalú idealizálásával – nietzscheánus létére – ő maga demonstrálja „a legtávolabb állók szeretetét”. Viszont az általa provokált vitának így is örülhetünk, mert fontos látleletet nyújt a német szellemi életről. Felszínre hoz egy régi talányt, amelyet könnyen magunkénak érezhetünk: „Te voltaképp a hittel hányadán vagy?” Ez a „Gretchen-kérdés”, amely ma is minden európai gondolkodó elevenébe vág.

A szerző eszmetörténész