Az utolsó felkelés látomása

Annak lehetünk szemtanúi, hogy a globális ökológiai válság nemcsak katasztrófafilmek és posztapokaliptikus víziók sokaságát ihlette, hanem a legyőzhetetlen természet és a harmonikus együttélés gondolatát is távoli bolygókra költöztette.

Fotó: 20TH CENTURY STUDIOS - TSG ENTER Forrás: Collection ChristopheL via AFP

A filmstúdiók és vetítőtermek a képzelet laboratóriumai. Valósággal ontják magukból a lehetségesként elgondolt világok képeit, méghozzá olyan ütemben és olyan hatékonysággal, hogy alighanem magát az utópikus képzeletet is a látszatok túltermelési válsága bénítja meg. Különös sajátossága ez korunknak. A képzeletet lenyűgözik és bizonyos értelemben megkötik a képek, ezért ma a szó legjobb és legrosszabb értelmében is egy „utópiaiparral” (Marcel De Corte) állunk szemben, amelyben minden közösségi érzés, minden személyes tapasztalat külsővé vált, elszakadt az emberi élet testi-szellemi valóságától, hogy átadja helyét a puszta látványosságnak. A munkára fogott képzelet elzárja a szabadjára engedett képzelet útját. Ezért hát joggal tartják az „utópikus testek” látványvilágán alapuló pornográfiát a korszellem legközvetlenebb és legtöbbet eláruló megnyilatkozásának. A képzelet laboratóriumai, amelyek a látványok túltermelési válságáért felelnek, egyben a korszellem laboratóriumaiként is szolgálnak. Természetes, hogy az itt zajló kísérletek egy ponton túl már szinte teljesen megakadályozzák másfajta kísérletek végrehajtását. Ám egyelőre nem tudjuk egyértelműen megítélni ezt a körülményt. Csak abban vagyunk biztosak, hogy a jelenkor hermeneutikai káoszában egy-egy mémet, virálisan terjedő fotót vagy mozifilmet is ugyanolyan értelmezési eljárásoknak kell alávetnünk, mint a múlt század ideológiáit, egyszerűen azért, mert az összefüggő világnézetek korát a világképek kora, sőt a jóval töredezettebb képvilágok érája követte. Erről tanúskodik az Avatar 3. része (Avatar: Tűz és hamu, 2025) is, amely tünetértékénél fogva lényegesen több, mint látványosság.

Történetünk – suta kifejezéssel élve – az „űrben” játszódik, pontosabban: nem a Földön, hanem egy Pandora nevű égitesten. Jó ideje úgy tűnik, hogy az utópikus irodalom távoli szigeteit a XXI. század képzeletében a távoli bolygó képzete váltotta fel. Az Avatar is megerősíti ezt a benyomást. A képzelet bizonyára nem véletlenül hagyja el a Földet, hanem azért, amit Heidegger a „világ mint kép” meghódításának nevez. Ez a kifejezés nemcsak a képkorszak elvét fogalmazza meg, hanem arra is rámutat, hogy a világ egésze a tudományos-technikai szemlélet tárgyává vált. Világképünk a lét manipulálható, szabályozható és racionalizálható vonásaiból áll össze, így a földi élet, illetve maga a Föld is – a tradicionális kultúrák immanenciafogalma – kiszikkad, elveszti varázsát és szentségét. Nem csoda, hogy a képzelet új bolygókra és messzi-messzi galaxisokra vágyik. Ezt a globalizáció egyik fontos tünetének is tekinthetjük: amikor a távoli szigetet felváltja a bolygó, akkor a távolság képzetébe akarunk új életet lehelni. Beszédes cím az Űrodüsszeia (1968), és alighanem ugyanarról árulkodik, mint a Tiltott bolygó (1956) című film törekvése, hogy az űrben keltse életre Shakespeare A vihar című drámájának bűvös szigetét – természetesen egy bolygó alakjában. A varázsló helyett itt már egy tudós áll a középpontban, a szellemet pedig a technika helyettesíti, ám a sziget és a bolygó analógiája mégis szembeötlő.

Annak lehetünk szemtanúi, hogy a globális ökológiai válság nemcsak katasztrófafilmek és posztapokaliptikus víziók sokaságát ihlette, hanem a legyőzhetetlen természet és a harmonikus együttélés gondolatát is távoli bolygókra költöztette. Az Avatar is pontosan erről szól. A Földről eltűnő kulturális különbségek, a csökkenő biodiverzitás és a világ összes titkának turisztikai hasznosítása – egyszóval tehát a „világ mint kép meghódítása” oda vezetett, hogy a képzelet új távlatok és új képek után néz az űrben. Jellemző, hogy az Avatar még a „nemes vadember” rousseau-i alakját is ehhez a kozmológiához igazította. A végső bennszülött a na’vi, egy kék bőrű, humanoid élőlény, aki nem csupán abban különbözik tőlünk, hogy a Föld helyett egy másik égitesten, a Pandorán él, hanem főként abban, hogy harmonikus viszonyban áll a természettel.

Az Avatarnak köszönhetően a modernitás nyugtalan lelkiismeretébe nyerünk bepillantást. Látjuk, ahogy az emberi civilizáció egy újabb bolygó leigázására készül, pusztán azért, hogy kiaknázhassa annak természeti erőforrásait. A gyarmatosítók pontosan úgy gondolkodnak, ahogy a modern racionalizmus előírja: a természeti és társadalmi valóság, illetve a test és a tudat szerintük nem alkot egységet. A vallást fölösleges babonának tartják, a bennszülött na’vik szent helyein bányákat akarnak nyitni, a természetet a materialista felfogás jegyében kiaknázandó erőforrásnak tekintik, a technikai fölényt elegendő jogalapnak tartják más kultúrák és életformák eltörlésére. Nem mellékes, hogy az így kirajzolódó ellenszenves képben elsősorban az atlanti civilizáció bírálata fogalmazódik meg. Ahogyan az elmúlt évek leghatásosabb archeo-futurista alkotása, a Dűne (2021) orientalizálta és keleties varázzsal telítette az űrvilágot, úgy most az Avatar is fellazítja mindazokat a sémákat, amelyek szerint a nyugati ember elképzeli a felfedezésre váró új világokat. A technikával kapcsolatos optimizmus itt is egyértelműen megtörik. Az utópikus tájakat nem az emberi vagy technikai hatóerő formálja, hanem a természet. A filmben szereplő na’vi bennszülött kultúra minden, csak nem „nyugati”. A film készítői nem titkolják, hogy a kék lények testfelépítését és tárgyi kultúráját kelet-afrikai népek ihlették. A filmsorozat második részében feltűnő vízi nomádok a csendes-óceáni szigetek kultúráit idézik, a na’vik vallásában és természethez fűződő kapcsolatában az észak-amerikai indián törzsek animizmusa keveredik a hinduizmus egyes elemeivel. Egyaránt felfedezhetjük ebben a bábeli zűrzavart és a valóság értékközpontjainak újbóli szétszóródását, ez nagyrészt beállítottság kérdése. Egy dolog azonban kétségtelen: az Avatar a nyugati civilizáció kulturális kódjainak megkérdőjeleződését vetíti előre.

Korunk számos más tendenciája is tükröződik a filmben. Így a tribalizmus visszatérése, a természetbe való visszailleszkedés mélyökológiai tanítása, az antikolonializmus, a transzhumanizmus és a természet panteista kultusza. A törzsiség iránti romantikus vonzalmak azt jelzik, hogy meggyengült az összetett politikai közösség eszméje, következésképpen bizonytalanná válnak a vérségi kötelékeken túlmutató társadalomintegráló erők. Az Avatar által bemutatott politikai-ökológiai vízióban a törzsi kötelékek mellett a család is fontos szerepet kap. A politikai közösség homályos elképzelése viszont nem törzsszövetségként és nem is a „családok családjaként” reprezentálódik, mert ahol a nyugati gondolkodás kijelöli a politikai közösség helyét, oda a film a természetet állítja. A Pandora egy önszabályozó szuperorganizmus, amelynek (a gyarmatosító emberiségen kívül) minden élőlény szerves részét képezi. Így az állatok, bennszülött törzsek és a növények is szimbiózisban élnek egymással, sőt értelmes kommunikációra is képesek az életközösség benső egyensúlyát biztosító hálózat segítségével. Az Avatar relativizálja a természet emberközpontú szemléletét azáltal, hogy szembeállítja egymással az önérdekre és egyéni érvényesülésre hangolt emberi gondolkodást a na’vik természetközpontú szemléletével. A film ideológiai programja így az antropocentrikus és az ökocentrikus nézetek közti feszültségből bontakozik ki.

A szuperorganizmusként felfogott bolygó elképzelése mellett a film panteista természetkultusza is James Lovelock Gaia-elméletét idézi. „Földanyánk” (a film világában: Eywa) a természetes életközösség újpogány, ezoterikus és közösségelvű modelljét szentesíti. Ehhez a panteizmushoz társulnak a mélyökológia, illetve a poszt- és transzhumanizmus egyes elemei, melyeknek összekapcsolódása sokat elárul korunk szellemi állapotáról. A mélyökológia és az ezoterizmus kezdettől fogva összekapcsolódott, főként azért, mert mindkét szellemi mozgalmat a nyugati civilizáció válsága hívta életre és mindkettőt a természet és társadalom nyugatitól eltérő sokféle felfogása inspirálta. A legkülönbözőbb hindu, buddhista, animista, az indián hagyományokra építő újpogány kultuszok egybeszövik ezt a két irányt. „Földanya” kultusza minden bizonnyal a nyugati válságtudat számos irányzatának konvergenciapontja, ahol minden mindennel összeér. Gondoljunk például Ferenc pápa Laudato si’ (2015) kezdetű enciklikájára, amely Szent Ferenc himnuszát idézve és „földanya-nővérünket” említve kapcsolódik be az ökológiai válság diskurzusába. A teremtett világ védelme és a panteista természetkultusz között persze kibékíthetetlen ellentét feszül, ám mindkettő tetemre hívja a modern racionalizmus világképét. Nyirkos Tamás ennek megfelelően közös elnevezéssel illeti ezt a két irányt (Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig, 2018), hangsúlyozva, hogy napjainkban az „ökológia teológiája” vált a modernitás egyik legpotensebb kihívójává.

Az Avatar 3. részében maga a természet lázad fel a modern technika ellen. Amikor a na’vik ellenállása megtörik az emberek technológiai fölényén, maga a szuperorganizmus fordul a betolakodók ellen, és Eywa hívására a Pandora teljes faunája harcolni kezd az ökológiai egyensúlyt felborító gyarmatosítók ellen. Ez a lázadás, mint az emberi hatóerő iránti bizalmatlanság és a természet önszabályozó képessége iránti mély bizalom kifejeződése, Békés Márton Utolsó felkelés (2014) című mélyökológiai kiáltványát juttatja eszünkbe. Az utolsó felkelés a vadon visszavágása a civilizációval szemben, egyfajta spirituális gerillaháború, amelynek célja „a természet hatalmának visszaállítása”. Amennyiben az ember részt akar venni ebben a restauratív lázadásban, úgy a fantázia, a mitikus és utópikus gondolkodás fegyveréhez, a jüngeri Erdőjáró harcmodorához kell folyamodnia. Mint minden helyreállító lázadás, úgy ez is egy íratlan ősi törvényre hivatkozik. Az Avatarban a világ dharmikusan felfogott törvényére. Más értelmezési keretben a természet válik a technikával szembeni fellebbezés végső fórumává. Az utolsó felkelés űrbéli látomásának csupán egy nagy hibája van: amellett, hogy szemléletesen bemutatja a nyugati civilizáció és a modernitás halálos betegségét és egyúttal állásfoglalásra is késztet a természet kizsákmányolásával szemben, a film utópikus világa csak egy transzhumán átlényegülés útján érhető el, magával az emberi természettel szemben pedig ellenséges. Így az „utópiaipar” foglyai maradunk, és a lebilincselő látvány hatása alatt elfelejtjük, hogy az emberi élet ennél sokkal több lehetőséget rejt magában.