Kétségtelen, hogy a vallási élet arculatát radikálisan megváltoztatja az, amit XVI. Benedek pápa a „relativizmus zsarnokságának” nevezett. Továbbra is ugyanarról a problémáról beszélünk, hiszen ma mindenki számára van safe space, egyedül „az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét”. Ez a jelen körülmények között azt jelenti, hogy egészen addig lehetnek keresztény „értékeink”, amíg ezek csereszabatosak bármilyen más „értékkel”. A politikai modernség máig élő öröksége, hogy az igazság száműzésével biztosítjuk a világnézeti szempontból plurális közösségek stabilitását. Az elaggott „modern” eszmék szigorát egyedül az tompítja, amit elnéző jóindulattal „posztmodernként” emlegetünk, s ami az egyetemes Értelem kultuszát felváltotta a Szent Szubjektivitás kultuszával. A vallás mellett a filozófia is ezzel az új renddel (vagy rendetlenséggel) találja szembe magát. A Szent Szubjektivitás kultusza nemcsak a vallást üresíti ki, hanem a filozófiát is a saját ellentétébe fordítja, mert a bölcsességet és az igazságot pontosan azzal a doxával váltja fel, amellyel szemben Szókratész megfogalmazta a filozófus feladatát. Különösen nehéz a bölcsességet a magánvélekedés ellentétének tekinteni ma, amikor a világtörténelem valaha látott leghatalmasabb vélekedésiparát állították üzembe – épp e megkülönböztetés végleges eltörlése érdekében.

Szóljunk végül a politikáról is, ami elválaszthatatlan a fórumtól és az emberi rend pluralitásától. Mit tesz a politikával az, ha a pluralitást felváltja a töredezettség? Napjainkban a politikai gondolkodás ellentmondásos helyzetben van. Bár a Szent Szubjektivitás kultusza azt ígéri, hogy a hangok és nézőpontok sokaságával erősíti meg a demokráciát, ez a látszólagos sokszínűség a valóságban nem ölt politikai jelleget. Ahogy a vallást és a filozófiát is el lehet téríteni saját rendeltetéséről, úgy természetesen a politikát is. Erre akkor kerül sor, ha a politikai gondolkodás elveszíti politikai jellegét, illetve ha az egység elvét felváltja a homogenitás, a pluralitást elvét pedig a töredékesség. A Szubjektivitás álságos kultusza a vallás és a filozófia mellett a politikával is ellentétes. Ez a kultusz kizárólag gyengíti a közös cselekvés illetve a közös gondolkodás iránti érzéket. A felületes posztmodern vágyálmakkal ellentétben nem alapoz meg semmiféle politikai alanyiságot, hanem a politikával szembeni fensőbbségérzet és az önelégültség lelkületét oltja mindenkibe. Az önelégült ember pedig minden vallásra, filozófiára és politikára tökéletesen alkalmatlan.

A Szent Szubjektivitás kultusza három pilléren nyugszik: a piacon, a pszichológián és a közösségi médián. A szelfipontok helyett katedrálisokat építő régi világ rendjében ez a három tényező minden bizonnyal a vallás, a filozófia és a politika pilléreinek feleltethető meg. Elvégre ma a piac helyettesíti a vallást, a pszichológia foglalta el a filozófia helyét és a közösségi média nyeli el a politikai tér valóságát. Azzal, hogy a vallás helyett a piac lett a civilizáció alapja és az üdvtechnikák legfőbb közvetítője, egészen összemosódott a szent és a profán. A transzcendenciát most a piaci csereérték helyettesíti, a gondviselést pedig a „láthatatlan kéz”. Az is sokat elárul korunk szellemi állapotáról, hogy a filozófiát felválthatta a pszichológia. Nem mintha a lélektannak a maga helyén ne lenne létjogosultsága. Nem erről van szó. A probléma gyökere, hogy szinte minden filozófiai kérdést önmagunkra vonatkozóan vetünk fel, úgy, hogy végül már nem is az igazságot keressük, hanem önmagunkat. „Hogyan válhatok igazán önmagammá?” „Normális vagyok?” „Mi gátol az önmegvalósításban?” „Hogyan dolgozhatom fel a múlt traumáit?” „Mi az identitásom?” Az ilyen kérdések fölötti hasztalan merengés nyitja meg az utat a Szent Szubjektum üdvtechnikái felé.

A közösségi média önmagunk keresésének, fogyasztásának és elemésztésének páratlan eszköze, a szubjektivitás temploma, piaca és fóruma is egyben. Ez a totális médium egy nagy szintézis lehetőségét hordozza magában, nem véletlen, hogy megjelentek olyan új politikai erők, amelyek teljesen a digitális térben szerveződnek. Hallunk digitális térben szerveződő terroristasejtekről is, sőt, friss hír, hogy az Iszlám Állam egyik korábbi propagandistája influenszerkarriert épít. A kávézók és hotelek belsőépítészei a közösségi médiás trendeket tartják szem előtt, egyes politikusok mesterséges intelligenciával készíttetik elő a döntéseiket. Vajon ezek végül az ő döntéseik lesznek? Eközben sokan a digitális elnyomás ellen szervezkednek magában a digitális térben. Új hiperreális benyomásként tűnik tehát elénk tömegesség régi látomása. Ortega most is ugyanazt mondaná: csak idő kérdése, hogy ez a társadalmi állapot felszámolja a saját létalapját. De a jóslat nem csak a nyílt pusztítás útján teljesedhet be. A narratívák, személyiségtesztek, horoszkópok és szelfibotok globális méretű szeméthalmai olyan mértékű identitás-túltermelésről tanúskodnak, a szakértők, sámánok, trénerek és influenszerek vezette magányos tömeg pedig olyan tehetetlennek látszik, hogy végül talán a Szent Szubjektivitás fog elragadni mindenkit. Amíg ez nem következik be, addig a piac, a pszichológia és a közösségi média ellenében továbbra is csak a régi világ három pillérére támaszkodhatunk: a vallásra, a filozófiára és a politikára.

A szerző eszmetörténész