Könyvégető kommunisták Felsőmocsoládon

A Bánó család, miként maga a nemzet, túlélve a legnagyobb viharokat, erős és életképes maradt.

bánó sándor kommunista rendszer nemzet felsőmocsolád háború család rendszerváltás 2025. 12. 23. 5:51

Az elmúlt hétvégén, a Somogy vármegyei Felsőmocsoládon kísérték utolsó útjára tapolylucskai és kükemezei Bánó Sándort, aki mindössze hat nappal a 94. születésnapja előtt távozott közülünk. Ő volt a család legidősebb férfitagja. Mozgalmas élete, sorsa jelzésértékű, újkori történelmünk egyfajta lenyomata, amennyiben ide számítjuk az egykor emigrációba kényszerült honfitársaink élettörténetét is.

Édesapja, ifjabb Bánó Iván 1888-ban a felvidéki Roskoványban született. Harcolt az első világháborúban, de sebesülése miatt leszerelték. 1916-ban feleségül vette daruvári Kacskovics Virgie-t. Ezután lett Felsőmocsoládon jómódú földbirtokos, illetve az igali választókörzet országgyűlési képviselője. Sándor és testvérei megfelelő körülmények között nevelkedtek a Kacskovics–Bánó-kastély évszázados falai között, de

a család – sok tízezer „osztályidegen” famíliához hasonlóan − 1945 után a kommunista hatalom célkeresztjébe került.

A második világháborúban Sándor két bátyját behívták a hadseregbe. Egyikük hadifogságba esett, a másik elveszítette a fél lábát. Sándor átélte Budapest ostromának borzalmas időszakát is. Ezt édesapjának letartóztatása, majd internálása követte. A földműveseivel emberséges Bánó Iván több ezer holdas birtokát elvették, mindössze száz holdat hagytak meg neki Örspusztán, de olyan adókkal sújtották, hogy 1949-ben 85 holdat oda kellett adnia a dalmandi állami gazdaságnak.

Kubik György helytörténész Hács története című művében (Zánka, 2011) közreadta, hogy

Felsőmocsoládon a kommunista hatalom 1949-ben mindössze huszonnégy órát adott arra, hogy a Bánó család elhagyja a kastélyt. A hatóság emberei nem engedték elszállítani a könyveket. A több ezer kötetet a gazdasági iratokkal együtt az udvarra hordták, majd a család és a fiatal Sándor szeme láttára elégették. Igen, a kommunisták is értettek a könyvégetéshez, nem csak a nácik!

A családot elűzték, a mocsoládi párttitkár pedig az elkobzott kastélyba költözött. Bánó Ivánt mindenéből kiforgatták, végül csupán három holdat hagytak meg neki, de ezzel még nem lett vége a zaklatásoknak. 1951 júniusában a Bánókat kitelepítették az alföldi Jászalsószentgyörgyre. A kitelepítés 1954 telén ért véget. Ezután előbb Érdre, majd Budakeszire költöztek, ahol Bánó Iván az erdészetnél dolgozhatott favágóként. Számára a nehéz élet 1961-ben ért véget.

A kitelepítés időszakára így emlékezett Bánó Sándor W. Nagy Sarolta könyvében (Vihartépett életek 1956. Budapest, 2006):

Gorombán bántak velünk, kiabáltak, éheztettek, éjjelenként – zseblámpával a szemünkbe világítva – felzavartak, hogy ne tudjunk még aludni se. Ez valójában munkatábor volt. Istállókban, tyúkólakban szállásoltak el negyven-ötven embert, még latrina se volt, se víz, csak egy kút, amiből még inni sem lehetett. Az országban szétszóródott 12 tagú családunkat két hónapon belül mind idehozták!

Később, két évig tartó katonai munkaszolgálat után Bánó Sándor visszakerült a civil életbe, és – más, „osztályidegennek” bélyegzett kortársaihoz hasonlóan − fizikai munkás lett. Ezután megalázó elbocsátások következtek. A rendszer Sándor apósát, Tüdős Lászlót sem kímélte. Előbb Kistarcsára, majd Recskre internálták, ahol súlyosan megbetegedett. Efféle megpróbáltatások után érthető, hogy

1956-ban Bánó Sándor örömmel vett részt Budapesten a Sztálin-szobor ledöntésében. És az is érthető, hogy a forradalom leverése után, huszonöt éves fejjel elhagyta az országot.

Első feleségével, apósával és anyósával együtt Ausztriába szökött. Az útjuk innen egyenesen Kolumbiába vezetett, ahonnan később, két gyermekükkel együtt Kanadában kötöttek ki.

Hosszú évtizedek után, vállalkozásokkal a háta mögött, a rendszerváltást követően tért haza, és figyelemmel kísérte a felsőmocsoládi kastély sorsát. Amint árverésre bocsátották a leromlott állapotú épületet, azonnal cselekedett. Szerencsésen visszavásárolta a kastélyt, amelyet később a gondos rokon házaspár, Csorba Virgie és Mocsai Lajos kézilabda-mesteredző, a Testnevelési Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke (volt rektor) tettek alkalmassá a nagy családi találkozók helyszínévé.

A világháborúkat, a trianoni traumát, az elszakítottságot, a sztálini diktatúrát és a totális tulajdonfosztást hozó XX. század a Bánókat ugyanúgy megviselte és földönfutóvá tette, mint sok más, hasonló helyzetű családot.

Ez idő tájt a magyar történelemben példátlan módon hurcoltak meg származási alapon ártatlan embereket, és söpörték félre a magántulajdonhoz fűződő jogokat.

Bánó Sándor jó modorú, közvetlen, vidám természetű férfi volt, soha nem panaszkodott, nem látszott rajta, hogy a nehéz idők milyen mély nyomokat hagytak benne. Öreg fejjel is dolgozott. Gondozta a leszármazási táblázatot, és spárgatermesztéssel is foglalkozott. Eltávozott közülünk, de a sorsa szimbolikus. Jelzi, hogy a szörnyű idők elmúltak, és a család, miként maga a nemzet, túlélve a legnagyobb viharokat, erős és életképes maradt.

A szerző író, újságíró