Szegény, egyszerű, szövegértelmezési nehézségekkel és egyéb kihívásokkal küzdő tiszásnak csupán annyit mondtak, vasárnap szaladjon ki a Hősök terére, ott lesz fénylő homlokú szektavezére, aki szózatot intéz majd rajongóihoz. Továbbá azt üzenték még neki, hogy a vonulás neve: „Nemzeti Menet” lesz.

Átlag tiszás pedig – telve buzgalommal – segíteni akar. (Mint a raszta csávó a Sport szelet reklámban.) Töri hát a buksiját hosszasan, mit vigyen magával a nagy napra. Hogyan fejezhetné ki a mozgalom és annak vezetője iránti olthatatlan szerelmét? Mi az, ami egyszerre illik e jeles, ünnepi naphoz, március 15-éhez, valamint a magyar politikatörténet legragyogóbb pártalakulatához, a Tiszához?

Töri a fejét, tördeli… Aztán egyszerre csak beugrik!

Az elgondolást tett követte, tiszás barátunk gyűszűt húzott, és összefércelte a sufniban talált posztókat. A cérnaszálakkal együtt szívének minden szeretetét, honfiúi rajongását belevarrogatta az anyagba. Aztán tádám: a nagy napra elkészült a pompás zászló. Szerelmének tárgya!

A sárga-kék ukrán lobogó!

Ötször tízméteres, hogy minél több tiszás pajtás beférjen alája. S a nagy napon ott vonulnak boldogan alatta, körötte, fölötte, mindenütt, gyönyörködnek benne, megtapsolják. Éljen a Tisza Párt! És éljen a testvéri Ukrajna, a nagy és igaz barát! Amely mindig segít. Ha kell, elzárja az olajcsapunkat. Ha kell, harci drónt röptet Paks fölé. Máskor életveszélyesen megfenyegeti Orbánt és veszedelmes kisunokáit. Kárpátalja utcáin összefogdossa a veszedelmes munkakerülő magyar rokkantakat, hogy a fronton végre valami hasznot hajtsanak. Éljen Ukrajna! És éljen az ukránok hős elnöke, aki olyan kedvesen szipog!

Ahogy ott sereglik a menet, az egyik ablakból kilógatnak egy másik molinót, rajta Zelenszkijjel és Petkóval, s a felirattal: „Ukrajnának rád van szüksége!” Istenem, de szép! – hatódik meg a látványtól a zászlókészítő tiszás a drapéria egyik sarkát szorongatva. Szeme könnybe lábad.