Önök láttak már átműtött óvodást? – hangzott el a hírhedtté vált mondat, amelyet bizottsági meghallgatásán vágott a képünkbe egy Fidesz–KDNP-s kérdésre, visszaengedik-e az LMBTQ-propagandát a közoktatásba. Amikor a kérdező elismerte, hogy ő sem látott még, de nem is akar a jövőben sem, a miniszter asszony kifejtette, szerinte a szexuális nevelés nagyon fontos, és nem csak a szülők feladata, pontosan azért, mert nagyon egyenlőtlen lenne.

Nem akarok vészmadár lenni, de tartok tőle, ebben nem talál egyöntetű társadalmi támogatásra a kiváló oktatáskutató, ugyanis több millió édesanya és édesapa hördült föl imigyen: kinek a feladata még, ha nem csak a miénk? Hogyan lesz ebből partnerség, ha a szülőktől máris jogokat vonnának el a sosem létezett egyenlőségre hivatkozva? 

A másik elhíresült kijelentése Lannert Juditnak úgy szólt, hogy ha megnézzük a gyerekek egészségi adatait, a túlsúlyosság még nőtt is, mióta bevezették a mindennapos testnevelést. Nem zavarta a kiváló szociológust, hogy időbeli egyezés ugyan lehetséges, de ok-okozati összefüggés egyáltalán nincs a napi tesiórák és az elhízás között. Sőt, a kérdés úgy vetődik fel, mi lenne a helyzet akkor, ha még az iskolában sem fordítanának gondot arra, hogy a telefonjukat nyomkodó, csipszet majszoló generációk legalább ott mozogjanak egy kicsit. De mi motiválhatja a minisztert abban, hogy ilyen kijelentésekkel borzolja az idegrendszerünket? Nyilván megy a könnyebb ellenállás irányába, és ha teljesíteni akarja azt az ígéretét, hogy csökkenteni fogja a diákok óraterhelését, ez a legegyszerűbb. Ugyanis a pedagógusok csak addig támogatják az óraszámok csökkentését, ameddig nem az ő tantárgyaikról van szó.

Azt is megpendítette az új miniszter, hogy az olyan ideológiai vitáktól is meg kell tisztítani a közoktatást, hogy Esterházy Pétert vagy Wass Albertet kell-e olvasnia egy kritikus gondolkodásra nevelt gyereknek. Az a lényeg, hogy szeresse meg az olvasást és értő módon tudja azt művelni. Ezen a ponton sajnos meg kell jegyezni, olyan ez, mint az élethosszig tartó tanulás felemlegetése, vagyis a miniszter asszony a változás eltervezése közben nem találta meg önálló ötleteit, kreatív gondolatait, inkább feltalálta a spanyolviaszt vagy a kanálban a mélyedést.

Ellenben találkozott és tárgyalt az Amnesty International aktivistáival, és a civilek jelenlétének erősítését szorgalmazták az oktatási intézményekben. Megfogalmazták, milyen fontos, hogy végre tudással rendelkező partnernek tekinti őket a kormány, és végre kitüntetett szerepet szán az emberi jogi nevelésnek a közoktatásban. Nyugatról hazatelepült családok elbeszéléseiből tudjuk, hogy az Amnesty-féle álcivilek megjelenése azt eredményezi az iskolások egyedfejlődésében, hogy a tisztelet végképp eltűnik a viselkedéskultúrából, és felváltja a tájékozatlan nagyképűség.

Erős a gyanúm, hogy a magyar szülőknek legalább a fele egyáltalán nem örül majd annak, ha ez a mentalitás eluralkodik a magyar intézményekben is. Több mil­lióan vagyunk ebben az országban, akik szerint egyáltalán nem szükséges, hogy önmagukat civilnek hazudó politikai aktivisták lepjék el az iskolák környékét.

Szóval változás az lesz. De hogy jobb lesz-e a közoktatás minősége, az jelenleg erősen kérdéses.