Az Alkotmánybíróság évtizedes gyakorlata szerint a politikusok döntéseiért elsősorban politikai felelősséggel tartoznak a választóknak, nem pedig különleges, utólagos törvényi büntetésekkel. A büntetőjog és a különleges korlátozó rendelkezések nem szolgálhatnak politikai leszámolás eszközéül. A választók a szavazófülkében számoltatnak el – nem egy parlamenti többség által kreált, célzott törvényekkel.

A lex Orbán visszaható jellege szintén súlyos alkotmányos hibát rejt. Az Alkotmánybíróság már korai döntéseiben (például a jogbiztonságot és a visszaható jogalkotás tilalmát védő határozatokban) leszögezte: nem lehet utólag megváltoztatni a szabályokat csak azért, hogy egy korábbi politikai szereplőt kizárjanak. Ez sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, a jogállamiság alapját.

Ez a javaslat nem egy egyedi eset. Ha elfogadják, precedenst teremt: a következő kormányváltásnál jöhet egy „lex Magyar”, „lex Tisza” vagy bármely más politikai irányzat elleni célzott törvény. A jogállam nem arról szól, hogy a győztes átírja a szabályokat a vesztes kizárására. Hanem arról, hogy a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak. Még a legnépszerűtlenebb ellenzékire is.

Az Alkotmánybíróságnak éppen az a feladata, hogy ezt a spirált megakadályozza. 

A lex Orbán nem a rendszerváltás szellemiségét folytatja, hanem annak durva karikatúrája. A rendszerváltás arról szólt, hogy vége a politikai kizárásoknak és a törvény előtti egyenlőtlenségnek. Ez a javaslat éppen az ellenkező irányba visz: a bosszú és a joggal való visszaélés világába.

Akik most tapsolnak, olvassák el az Alkotmánybíróság döntéseit. A történelem kegyetlen: a ma épített csapda holnap a csapdaállítókat fogja elnyelni. És amikor legközelebb a „jogállam” szót emlegetik e törvény mellé, tegyük fel a kérdést: 

A szerző alkotmányjogász