Szuez és Budapest 1956 őszén

Konyev marsall 1956. november 4-én hazánk ellen megindult páncélosaival szinte egy időben indultak meg a francia, az angol és az izraeli csapatok, hogy visszafoglalják Egyiptomtól a frissen államosított Szuezi-csatorna övezetét. A szovjet hadigépezettel szemben a magyar szabadságharcos forradalmárok esélytelenek voltak.

Jóllehet a Kremlben drámai dialógusok után döntöttek a fegyveres beavatkozás mellett, döntésükben nem kis szerepet játszhatott titkosszolgálatuk értesülése az Egyiptom elleni angol–francia agresszióról.

Az ENSZ egyik ügytől a másikhoz kapkodott, a szuezi agresszió jócskán elvonta a figyelmet a magyar eseményekről. Arról nem is szólva, hogy a francia–angol–izraeli agresszió elítélésében az USA együtt szavazott a Szovjetunióval az ENSZ-ben.

Nekünk azt mondták, Szuezbe megyünk! – árulta el nekem, akkor alig 13 éves gyereknek az a szovjet katona, akit 1956 novemberében a Széna téren megszólítottam. A társalgás Puskin nyelvén folyt közöttünk. Akkor annyit már simán meg tudtam kérdezni tőle, „Honnan jöttél?”, meg azt, hogy „Miért vagy itt?” Ott szobrozott a nálam alig öt évvel idősebb orosz srác Szabó bácsiék szétlőtt barikádja helyén, a gépágyú mellett. A négycsövű fegyverre csodálkozva kérdeztem ártatlanul: „Ez a repülőgépeket lövi?” A szovjet katona némi gyanakvó körbepillantás után válaszolt: „A tankok ellen is…”

Némi szemlélődés után kockáztattam meg a következő kérdést: „Honnan jössz?” A géppuska fiatal őre elkerülte a választ, de hajlandó volt beszélgetni velem, mert visszakérdezett: „Honnan tudsz oroszul?” „Az iskolában tanultam.”

További Vélemény híreink

A forradalmat leverő orosz katonák azt hitték, Szueznél vannak

Ez szemmel láthatóan megnyugtatta, s én egyszerű mondatokba foglalva meséltem el neki, hogy ide járok, a szomszédba, az Attila úti suliba.

Éppen akkor egy szovjet tank kezdte acélőrlő munkáját a Széna tér és az Ostrom utca találkozásánál. Előre-hátra mozogva taposta szét a Szabó bácsiéktól zsákmányolt fegyverek százait az utca kövezetén.

Néztük együtt az acélőrlést egy darabig, mígnem a „borec”, azaz az orosz harcos oda nem bökött a saját géppisztolyával a tört fegyverek halma felé: „Fasisztü” – ezzel jelezve, hogy itt, a Széna téren fasiszta felkelőket vertek szét és fegyvereztek le.

„Mi nem vagyunk fasiszták” – tiltakoztam, de ő tovább verte a vasat: „Nem te vagy fasiszta, hanem akik itt lőttek ránk.”
Belenéztem az orosz őszinte, kék szemébe, és magamban osztálytársamra, Hajbára gondoltam. Arra a nálunk egy jó évvel idősebb srácra, aki itt harcolt Szabó bácsi csoportjában, a Széna téren. Hajbát – mert mi egymást csak a vezetéknevünkön hívtuk – különös tisztelet illette a megilletődésre egyáltalán nem hajlamos fiúosztály részéről. Mert akkor még – az ötvenes évek alatt – külön iskolába jártak a lányok és külön a fiúk az Attilában.

1956 őszén a tanítás szünetelt. A barátaimmal itt-ott összefutva értesültem én is osztálytársam ellenálló voltáról. Mindennapi látható jelként ott díszelgett kabátja belső zsebében elődudorodó nagykaliberű pisztolya, amelytől egy percre sem vált volna meg.
Ám akkor éppen nem Hajbával, hanem egy fegyverét szorongató szovjet katonával álltam szemben, aki mély meggyőződéssel fasisztázta le a magyar forradalom fegyvereseit, és akinek az volt a kötelessége, hogy őrizze tőlük a „pulemjot”-ot, azaz a géppuskát. Azt a négycsövű csodafegyvert, amely mind a repülőgépek, mind pedig a tankok ellen bevethető.

„Mi nem vagyunk fasiszták” – ismételtem meg egyszerűen, minden pátosz nélkül, csak úgy a tények kedvéért. Szótáramból túl sokra nem tellett, így hát döntő érvként ezt böktem ki: „Mi magyarok vagyunk!”

Ezt igen erős érvnek éreztem, hiszen az orosz olvasókönyvünk tele volt olyan kifejezésekkel, mint „nyemeckije fasiszti”, német fasiszták, meg „nyemeckije zahvatcsiki”, német betolakodók, területrablók. Ám magyar fasisztákról az orosz tankönyv nem írt egy árva sort sem. Felteszem, a velem szemben álló szovjet katonafiú egykori olvasókönyve sem szólt magyar, csak német fasisztákról, mert a fiú gondolkodóba esett.

„Mi nem vagyunk fasiszták!” – vertem tovább a vasat. „Mi szabadságot és békét akarunk.” Ez utóbbit igen könnyű volt megfogalmazni, mert az orosz „Mi za mir!” – jelszó úton-útfelen olvasható volt.

Az orosz katona elnézett valahová, messzire, s talán megnyugtatásomul végül kibökte: „Nem is ide indultunk.” Majd kis szünet után így folytatta: „Nekünk azt mondták, hogy Szuezbe megyünk.”

Mint köztudott, az egyiptomi elnök – Nasszer – éppen ekkortájt államosította a Szuezi-csatorna vállalkozást. Válaszul a magyar forradalommal szinte egy időben szállta meg katonai erővel Anglia és Franciaország a csatorna övezetét. A nagyvilág figyelmét a „szuezi kaland” megosztotta, ám az Egyesült Államok, amely saját tervét látta veszélyeztetve az egykori gyarmattartók visszatérésében, erőteljesen fellépett – kéz a kézben a szovjetekkel – a szuezi agresszorok ellen. Anglia és Franciaország kénytelen volt meghátrálni és visszavonni erőit.

Csak tőlünk nem távoztak az oroszok. Azok az állig felfegyverzett hadosztályok, amelyek harcosait azzal indították útnak, hogy most is „zahvatcsikok”, azaz területrablók ellen vonulnak, csak most nem a németek azok, hanem az angol és francia burzsoá csapatok Egyiptomban.

Messze indultak az orosz, örmény, azeri és más nemzetiségű szovjet fiatalemberek, ám nálunk landoltak. És mivel nem találtak betolakodókra, hát „magyar fasisztákra” lőttek. Lőttek túlkoros osztálytársunkra, Hajbára, akit nem fogott a golyó, és lőttek Szathmári Lacira a szomszéd utcából, akinek az álla alatt ment be az acélköpenyes ólomgolyó és az arccsontja alatt távozott, de aki – hál’ Istennek! – túlélte.

Egyiptom néhány hét múlva visszanyerte szuverenitását a csatornaövezet fölött. Nekünk csaknem 35 évet kellett várnunk szuverenitásunk visszanyerésére. Ám valami azóta is bűzlik a Közel-Keleten. Talán az olaj…

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró