Sárközy Csaba, a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei régiójának volt elnöke a Parlament mellett, a Falk Miksa utcában nőtt fel két öccsével, így első kézből ismeri 1956 októberének és novemberének eseményeit. A forradalom kitörésének napjaiban öt kiscicája született a családnak, amelyek közül a leggyengébb, Nyamvadtka éppen november 4-én pusztult el. Azon a vasárnapon a budapesti lakosság az orosz tankok bevonulására ébredt, és mire a család berakta Nyamvadtkát egy cukroszacskóba, a Falk Miksa utcában már úgy álltak a tankok, hogy az egyik ágyúcsöve a másik tornyát érte. Ennek ellenére a tinédzser Csaba kézbe vette a csomagot, és elindult a Duna felé, hogy beledobja a kiscicát. A ház kapujában azonban öt géppisztollyal került szembe. Rájött, hogy a megtömött cukroszacskó körülbelül akkora, mint egy tojásgránát. Kezdetleges orosztudásával, illetve a mutogatás nyomán megértette, hogy ki kell nyitnia a csomagot. A szovjet katonák harsány kacagásban törtek ki, amikor meglátták Nyamvadtkát. Egyikük aztán Csaba mellé szegődött, hogy együtt menjenek a Dunához.

– Odaértünk az alsó rakparthoz – meséli Sárközy Csaba –, majd a katona felém fordult, a Dunára mutatott és oroszul megkérdezte: „Ez a Szuezi-csatorna?” Annyit makogtam válaszul, hogy „Nyet, Dunaj”.
Vitatják a történészek, hogy mennyire valós az orosz katonák helyismeretének hiánya
Hasonló történet számos kering a budapesti lakosság körében. Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató például az ’56-os munkásnőket kutatva jegyzett fel egy interjút, amelyben a szereplőket a Margit hídon igazoltatták az orosz katonák, akik annyira féltek, hogy összevissza hadonásztak fegyverükkel. Azt hitték Szuezben vannak, és a nők amerikaiak. Mindezen emlékek ellenére Litván György történész még a kétezres évek elején publikált tanulmányában az ’56-ról szóló valótlan legendák közé sorolja a szovjet katonák helyismeretének hiányát. Kutatása szerint a történetek elmesélői sosem maguk beszéltek a katonákkal, hanem valakivel, akivel megtörtént az eset. Litván ezért nem ad hitelt annak, hogy a katonák azt hitték volna, Budapest helyett Szuezben vannak, inkább úgy véli, hogy a legenda megtestesíti a magyar forradalom magasztossága felett érzett nemzeti büszkeséget, hogy az eltipró nagyhatalom katonái előtt is titkolni kellett, valójában kik ellen harcolnak, nehogy megtagadják az engedelmességet. Ezt véli bizonyítottnak azáltal, hogy mindössze egyetlen dokumentált eset ismert olyan orosz katonáról, aki a magyarok oldalán harcolt. (Vaszil egy ideig a Tűzoltó utcai fegyveres csoportnál volt, ám eltűnt a szovjet támadáskor.)
– Történelmi források nem szólnak arról, hogy a Budapestre érkező katonák ne tudták volna, hogy hol vannak – mondja el Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének tudományos munkatársa. – Sőt, számos ’56-ban idevezényelt szovjet katona korábban is szolgált már Magyarországon. Inkább arról van szó, hogy a forradalom párhuzamosan zajlik a szuezi válsággal, és a katonákat mindkét helyen bevethették volna.
A magyar narratíva szerint az amerikaiak azért nem nyújtottak sem katonai, sem diplomáciai támogatást, mert Szuez elvonta a figyelmüket, míg az egyiptomiak szerint a szovjetek a magyar forradalom miatt csak késlekedve tudtak a segítségükre sietni, a világ pedig Budapest miatt nem figyelt eléggé az ellenük indított agresszióra. Mindkét állítás részben igaz. A párhuzamosan futó események ugyan megosztották a szélesebb közvélemény figyelmét, a döntés mögött azonban mindkét esetben a szuperhatalmak reálpolitikai megfontolásai húzódtak meg.