Spoilerezett történelem

Forgách András Zehuvá írta át a Zehuzét, de ez az egy szótag veszteség sokkal többet takar. Recenziónk.

Ne visszafelé olvassuk a történelmet! – tanít bennünket Borhi László történész, de azért nehéz ellenállni a kísértésnek, főleg, ha egyszer a szépirodalomból is készen kapjuk hozzá a nyersanyagot. Az utókor nemzedékeinek képviselőiként kipárnázott az utunk: noha műveltségünk ma már jórészt kimerül abban, hogy meg tudunk osztani egy-egy Facebook-bejegyzést meg az Instagramon is elboldogulunk, a legtöbben azért eleve úgy vágunk bele A Pál utcai fiúk vagy a Bűn és bűnhődés olvasásába, hogy előre tisztában vagyunk vele: Nemecsek Ernő meghal a végén, Raszkolnyikov pedig megöli az öregasszonyt. Memoárokkal is hasonló a helyzet.

Akármilyen nagy államférfi kínlódott oldalak százain át a saját mindennapjai megértésével és megértetésével, a huszonegyedik század foteléből a kisember is tudja már a sztori végét. Vagy legalábbis úgy hiszi.

Forgách András, a dramaturgként és műfordítóként is jól ismert író, a Zehu szerzője márpedig jókora nyersanyagot tesz azok kezébe, akik nem ijednek meg egy 589 oldalas könyvtől. A Zehu a 2007-ben megjelent Zehuze a szerző általi – irodalomtörténetileg is szokatlan – átdolgozása; miközben az eredeti címe szerkesztőségünk hébertudósa szerint legalábbis valami olyasmit jelent: Ez van, az utóbbi, csonkított cím inkább felkiált: Ez az! Mintha csak az író egyszer csak rálelt volna a megoldásra. Egy magyar–izraeli levélregényről beszélünk, terjengős, de magát inkább felfalató, semmint az olvasót fárasztó szövegfolyamról, a fő narrátorunk pedig – nevezzük így – Anya (lefordítva: Forgách Tel-Avivban élő nagyanyja), aki (mint a szerzőtől tudjuk) évtizedeken át valóban hetente küldte kézzel írott leveleit Budapestre a Szentföldről Magyarországra költözött lányának.

Forrás: libri.hu

Innentől válik az elbeszélés spoilerezett, azaz elárult végkifejletű történelemmé. Ma már tudjuk, amit Forgách a Zehuze 2007-es megjelentésekor még nem tudott: anyja – aki szavai szerint neki maga volt az égbolt —, a fennmaradt családi fotók tanúsága szerint ez a kivételesen szép kisugárzású nő, 1976-tól a kádári belügy hírhedt III-as főcsoportfőnökségének ügynöke volt Pápainé néven. Ha úgy tetszik, kém, aki választott hazája (Magyarország) éppen aktuális diktatúrájának spionkodott szülőföldjének – a Palesztina brit mandátumterületből 1948-ra már Izraellé lett országnak – korántsem makulátlan, de azért mégiscsak demokráciája ellenében. Megesik ez így, ahogy épp most tanultuk: zehuze.

Anyám ügynök vagy besúgó volt. Nem volt. De az volt. Nem. De. Na jó, nem besúgó, hanem kém volt. Nem igazi kém, de valami olyasmi 

– vívódik maga Forgách az Esterházy Péter Javított kiadásához hasonlítható számvetésében és családi múltfeldolgozásában, a 2015-ben megjelent Élő kötet nem marad című műben. Talán nem véletlen, hogy a fájdalmas múltfeldolgozásra épp a németnek vannnak autentikus szavai; olyanok, amelyeket talán csak Goethe nyelvének szerelmesei tarthatnak szépnek: Vergangenheitsaufarbeitung vagy Vergangenheitsbewältigung. 

Anya – írói szemszögből nagyanya – a Zehuban egy egész családi tablót vesz sorra 1947-től 1976-ig, afféle jiddise mámeként az egész pereputtyon, hogy azt ne mondjuk, mispóchén rajta tartva vigyázó szemét, és már nem tökéletes, angol, német és héber kifejezésekkel átszőtt magyarságán dől belőle a szó. Csip-csup fejlemények, megélhetési gondok, házastársi dilemmák, az idősödéssel járó fájdalmak, az elviselhetetlenül forró levegő, a hámszín akár mondaton belül keverednek hidegháborúval, világpolitikával és annak főszereplőivel, Sztálinnal, Hruscsovval, Nixonnal, Kennedyvel. Anya úgy levelez Budapesten élő lányával – vigyázz, fikció! –, a tel-avivi Apfelbaumok élete úgy kereszteződik a pesti Rozsdáékkal, akiknek lényegében a tükörképei, hogy közben végigmegy rajtuk a közel-keleti, illetve magyar történelem, meg suttyomban a világé is. Nem alaptalanul feltételezve, hogy a levélregény valós leveleken alapul, amelyeket Forgách András lakásuk rejtekeiből kapart elő, nyálazott heteken át, vitt számítógépre, majd helyezett műve középpontjába, a hosszú szövegfolyam annak is látlelete, hogyan váltak magyar zsidók – köztük „pályatársunk”, Rozsda Robi újságíró – a magyarországi kommunista rendszer szellemi és egzisztenciális foglyaivá, anyósa, azaz Anya pedig férjével együtt az izraeli kommunista létfeltétel rabjaivá.

Elgondolni is abszurd, hogy a kapitalista Izraelben úgy ünneplik a helyi közhangulattal is dacolva november 7-ét, a „nagy októberi szocialistát”, hogy közben Magyarországon, ahonnan kivándoroltak, csomókban hullik már a polgárok haja a létező kommunizmustól.

Mi az utókor kényelméből könnyen vonunk mérleget: az is idióta, aki nemhogy Sztálint, de még Brezsnyevet is éltette, mindvégig igazat adva a Szovjetuniónak az Egyesült Államokkal szemben. Meglehet persze, túlságosan is könnyen tette ezt Anya, aki szélsőbaloldali – mai divatszóval élve – „narratívából” szól ki az izraeliek közül a helyi arabok, palesztinok védelmében, az ő szempontjaikat, szenvedésüket is megértve, Dávid Ben-Gúriónt, Izrael első kormányfőjét ostorozva. Aki ma olvassa Forgách könyvét, a hírek fényében alighanem a mai izraeli–palesztin viszonyra is vetíti a leírtakat. Hogy aztán még jobban összezavarodjék zsidók és arabok száz éve rendezetlen, talán megoldhatatlan kapcsolatrendszerében. De szokd csak ezt meg, olvasó, így van ez, zehuze, ha úgy tetszik: zehu. (Forgách András: Zehu. Jelenkor Kiadó. Budapest, 2024. 589 oldal) 

Borítókép: Cipőpucoló az izraeli Beer-Sévában 1964-ben. (Fotó: Bauer Sándor / Fortepan)