Cigány Párizs, ötven év

Ötven év telt el a Füstös képek megjelenése óta, érdemes elmerengeni rajta, az eltelt idő alatt milyen irányt vett a folyamat, amit annak idején elindított.

Készültem már, hogy írni kell Lakatos Menyhért Füstös képek című regényéről. Nem azért, mert ismeretlen lenne, nem azért, mert ne kapott volna elég méltatást – hiszen megjelenése után zajos sikert aratott itthon és külföldön is –, hanem mert ötven évvel ezelőtt, 1976-ban jelent meg és először rajzolt képet a magyar irodalomban a cigányokról, gondolkodásukról, hagyományaikról, hiedelmeikről, meséikről. Mondható, utat nyitott a fiatalabb íróknak (Holdosi József, Bari Károly, Osztojkán Béla, Choli Daróczi József és a többiek), de talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a magyarországi roma kultúra expanziójának kezdetét jelentette, ami szervesen és magától értetődően járt együtt az emancipációs önszerveződéssel is.
Lakatos Menyhért életrajzi regénye a két háború közötti időben játszódik Vésztő cigánytelepén, a „cigány Párizsban”. Egy cigány fiú s rajta keresztül a közösség története. Dokumentarista pontossággal mutatja be a cigányok nélkülözésekkel teli, ám sokszínű, megőrzött rítusokkal, mesékkel, babonákkal teli, a saját szabályaik irányította életét, megrajzolja a hagyományos falusi társadalom és a cigányok világa között feszülő ellentétet.
A regény főszereplője Boncza fia, az ő útját kíséri végig a könyv, ahogyan egy vadászbaleset után gimnáziumba kerül, lehetőséget kapva a tanulásra, ezzel együtt a sokszor nehézségeket, megalázó helyzeteket hozó kiemelkedésre is. Ám a könyv több egy izgalmas kalandregénynél. Olyan időben visz el a cigányok világába, amikor mély és alapvető változások zajlanak a közösség életében. Egymás mellett él a léte javarészét folytonos vándorlás közepette eltöltött és a megtelepedést választó generáció.

 Előbbi életforma, mint lassan elvesző, romantikus vonásokkal gazdagodó mítosz, utóbbi, mint az idő múlása és a világ változása által kikényszerített, természetesnek mondható, ám gyakran nehezen viselhető körülményekkel együtt járó választás hatja át a mindennapokat, amelyekben cigány Párizs szeret, perlekedik, házasodik, éhezik, napszámba jár, már amikor a szegény parasztok mellett nekik is jut valami munka, éli az úgynevezett civilizáció küszöbén a maga életét, amelyet tömegverekedések, népítéletek, furmányos lóvásárok tarkítanak, ugyanakkor derű, gyöngédség és líraiság hat át.

Aztán komor idők jönnek, megbolondul a világ. Az iskolából elűzik a zsidókat, a Boncza fia sem járhat többé oda, hazamegy. A telepet karantén alá helyezik. Soha nem látott éhség köszönt a cigányokra. A lovakat is megeszik, noha az szentségtörésnek számít. A csendőrök majd minden nap meglátogatják Párizst. Ütlegelik, kínozzák a cigányokat. Aztán egy napon két csoportra osztják, és vagonokba terelik őket, mondván dolgozni mennek. „Soha ekkora öröm nem érte a telepet. Az, hogy dolgozni mennek, valami csodálatos mesének tűnt… Színes világos képek költöztek kormos füstös agyukba, az élet áhított képei. Dolgozni, enni, szabadnak lenni. Ilyen zene alkotására csak a magasságos teremtő képes.”
Ötven év telt el a Füstös képek megjelenése óta, érdemes elmerengeni rajta, az eltelt idő alatt milyen irányt vett a folyamat, amit annak idején elindított. Vajon a képek és harminc másodperces videók korában többet tudunk-e magunkról, egymásról, a környezetünkről? Hogy az irodalom térvesztésével nem szegényedünk-e? Az embernek sokszor az az érzése, lassan elveszítjük a világból mindazt, ami a létezés halk, mély és megrendítő lényegét jelenti, ami a híg és habzó felszín alatt húzódik és csak egy jó regénnyel lehet hozzá közel férkőzni. Lakatos Menyhért könyve ilyen könyv.
(Lakatos Menyhért: Füstös képek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. 440 oldal)

Borítókép: Magvető Könyvkiadó