Épp mint az NB I

Földünk két legnépesebb országa, egyben vezető gazdasága, Kína és India első nekifutásra kudarcot vallott a labdarúgással: a saját profi futball-ligába pumpált tőke elpárolgott, a sportág nem vált a kultúra, de még a sportélet meghatározó részévé sem, ami azért meglepő, mert a Koreai Köztársaságban és különösen Japánban virágzik a sportág. A labdarúgás mégis győztesen került ki a két kísérletből – csak éppen nem úgy, ahogy eredetileg tervezték. A hasznot Európa fölözte le: a Premier League, a La Liga és a Bajnokok Ligája meghódította a szinte végtelen kínai és indiai futballpiacot.

Fotó: Reuters/Thomas Suen

A világvándor Nicolas Anelka volt az első fecske Kínában még 2012-ben. Mi sem természetesebb, hogy a hét (!) európai sztárklubban is megfordult francia botrányhős később Indiában is felbukkant, igaz, már díszpintyként, nem játékosként. Őt követte Didier Drogba, de az igazi fellendülésre még kellett két-három éve várni. Kínában ugyanúgy képzelték el a futball felvirágoztatását, miként a sport-, illetve gazdasági élet bármely területén: párthatározattal. Hszi Csin-ping elnök 2015-ben meghirdette a kínai futball reformjának és fejlesztésének átfogó programját. A célok között első lépésben szakmailag, üzletileg is ütőképes saját profi liga megteremtése, majd idővel állandó világbajnoki részvétel – Kína a mai napig csupán egyszer, 2002-ben jutott ki a tornára –, vb-rendezés, sőt lehetőleg győzelem szerepelt. 

A bevált recept szerint Kína először is „tudást”, azaz játékosokat és edzőket importált. 

Csupán néhány ismert név, akiket jó pénzért sikerült elcsábítani: Oscar, Hulk, Paulinho, Carlos Tévez, Marek Hamsík, Axel Witsel, illetve Sven-Göran Eriksson, Luiz Felipe Scolari, Fabio Cannavaro, Felix Magath, Manuel Pellegrini, André Villas-Boas, Gus Poyet, a Magyarországról is jól ismert Paulo Sousa, Dragan Sztojkovics.  

Veretes névsor. Az Európából és Dél-Amerikából érkező játékosok és szakemberek kétségtelenül fellendülést hoztak, a kínai liga (CSL) kirakatcsapata, a Guangzhou Evergrande kétszer (2013, 2015) megnyerte az Ázsiai Bajnokok Ligáját. A kínai futball sikereit mégis érdemes helyén kezelni. Aligha véletlen, hogy a szabadszájú, a legszebb éveit a Manchester Unitedben, a Manchester Cityben, valamint a Juventusban töltő Carlos Tévez nyaralásnak nevezte kínai éveit, a Chelsea-t is megjárt brazil válogatott Oscar pedig – aki hosszú távú szerződésének köszönhetően hét évet húzott le Kínában – hazatérve úgy fogalmazott: a körülmények nem segítették a fejlődést, csak a fizetés volt európai szintű. 

Egy-egy véleménynél és eredménynél is árulkodóbb, hogy a CSL piaci értéke a csúcson sem haladta meg az 500 millió eurót, ami csinos összeg, de ne dőljünk be, csupán egytizede volt a Bundesligáénak, a Premier League-ről nem is beszélve. Európában nem kellett aggódni a kínai futballforradalom miatt. 

A Covid letekerte a kínai futball-lázt 

Mégsem a tőke hiánya – ami Kínában értelmezhetetlen – és az elégtelen szakmai színvonal volt a fő gond. Sokkal inkább az, hogy nem sikerült felkelteni a helyi érdeklődést a labdarúgás, helyesebben a kínai labdarúgás iránt. Az igazolt játékosok száma a futball-láz idején ugyan megközelítette az egymilliót, de ezzel az adattal is illik csínján bánni. Egyrészt az 1,4 milliárd lakosú Kínában ez elenyésző szám, az ezer főre jutó futballisták száma nem érte el az egyet sem, miközben egy jól működő futballkultúrában ez a szám legalább öt, de inkább hét-nyolc. Másrészt ezt az egymilliót is inkább csak papíron, központi elvárásra sikerült kimutatni, a labdarúgás nem épült be a sportéletbe. Az iskolarendszer nem támogatta a sportágat, nem létesültek utánpótlás-központok, a futball nem kínált biztos karriert, ezért a szülők sem láttak benne biztonságos életpályát, a labdarúgás nem tudott versenyre kelni a nemzeti sportágakkal, az asztalitenisszel, a tollaslabdával, de még a kosárlabdával sem. 

A Covid aztán a kezdeti lelkesedést is elsöpörte, a kínai lufi kipukkadt. Kiürültek a stadionok és a járvány után sem teltek meg ismét, az érdeklődés visszaesett a tíz évvel korábbi szintre. A szövetség politikai határozatot végrehajtva bérplafont vezetett be, hárommillió euróban maximálták a külföldi játékosok éves bérét, kivonták a pénzt a labdarúgásból, klubok egész sora ment tönkre, kereken egy éve a zászlóshajó Guangzhou is megszűnt, a liga piaci értéke 139 millió euró körüli értékre zsugorodott – nagyjából az NB I, a Fizz Liga szintjére… 

India, a bátortalan franchise 

India története más ívű, de a végkifejlet hasonló. A futball a brit gyarmati időszakban honosodott meg, az 1950-es években India Ázsia élmezőnyéhez tartozott, általános döbbenetre a negyedik helyen végzett az 1956-os melbourne-i olimpián. A sportág azonban sohasem tudta meghaladni a regionális kereteket. Csupán néhány tartományban, Nyugat-Bengálban, a portugál kötődésű Goában, Keralában és nyomokban az északkeleti államokban honosodott meg.

 A 2014-ben indított Indian Super League-et az amerikai recept szerint franchise-rendszerben és a kínai példát követve európai sztárnevekkel – Alessandro Del Piero, Robert Pires, Nicolas Anelka, Diego Forlán – próbálták meghonosítani.

Az indiai kísérlet még reménytelenebbnek tűnt, mint a kínai. Az indiai csapatok csupán epizódszerepet játszanak az ázsiai BL-ben, ennél persze sokkal nagyobb gond, hogy az emberek itt sem voltak igazán vevők a labdarúgásra. Indiában mindössze 200–300 ezer igazolt futballista van, annyi, mint Magyarországon. A krikett mindent visz, a foci sem lehet vetélytársa. Az indiai liga ugyan nem bukott meg olyan látványosan, mint a kínai: egyszerűen nem nőtt fel a feladathoz. 

Japán, a jól másolt európai példa 

Kínálja magát az elhamarkodott következtetés: Ázsiában az emberek nem vevők a labdarúgásra. Ennek a Koreai Köztársaság és még inkább a vezető kontinentális futballhatalom, Japán a cáfolata. A szigetországban nem hirtelen tőkeinjekcióval próbálták meghonosítani a futball, ott a sportág nem látványos robbanással, hanem lassú beágyazódással vált a sportélet és társadalom részévé. A J-League 1993-as indulása előtt már működtek egyetemi és vállalati csapatok és bajnokságok, a profi liga ezekre a meglévő struktúrákra épült rá. A klubok városneveket kaptak, nem szponzorokat, az utánpótlás szervesen kapcsolódott az iskolai sporthoz. A futball Japánban kiszámíthatóan elérhető karrier. 

Ennek kézzelfogható eredménye, hogy ma közel egymillió igazolt futballista van Japánban, ami lakosságarányosan európai szint: nagyjából nyolc játékos jut ezer főre. Ez ugyanaz a nagyságrend, mint Németországban vagy Franciaországban. A japán válogatott 1998 óta minden világbajnokságra kijutott, a J-League pedig stabil exportőr: japán játékosok százai futballoznak Európában. Az ismert külföldi nevek – Zico, Gary Lineker, majd később Andrés Iniesta – nem helyettesítették, hanem megerősítették a rendszert. 

Európa csendes győzelme Ázsiában 

Érdekes paradoxon, hogy miközben Kína és India európai modell alapján, jelentős tőkeráfordítással a saját bajnokságát próbálta felépíteni, az európai futball befektetés nélkül meghódította a közönséget és lekaszálja a hasznot. A 2000-es évek elején a Premier League és a Bajnokok Ligája közvetítései még a szűkebb elitnek szóltak. A 2010-es évekre azonban a digitális platformok robbanásszerű növekedést hoztak. Ma Kínában 300–400 millió, Indiában 80–100 millió ember követ rendszeresen európai futballt. A helyi ligák ezzel szemben marginálisak maradtak. A kínai és indiai futballprojekt így végső soron Európa globális terjeszkedését segítette elő. 

A kínai és indiai futballmodell kudarcként értékelhető. Nem azért, mert ne lett volna elég pénz vagy politikai akarat, hanem mert nem alakult ki az a társadalmi igény, amely nélkül a profi liga csak kirakat.

 A futball nem lett mindennapi gyakorlat. Japán példája világos üzenetet hordoz: a futball nem importálható késztermékként. Ha nem válik a társadalom, a mindennapok, a közbeszéd, az általános hangulat részévé, akkor megmarad szimpla fogyasztási cikknek, amiből a vásárlók a legjobbat akarják, nem a rájuk tukmált hazait. 

A kínai és indiai kudarc egyik nyertese Szaúd-Arábia, amely most – még több pénzből és tudatosabb geopolitikai stratégiával – próbálkozik hasonlóval. Hogy ez valódi áttörés lesz-e, vagy csak a kínai modell késleltetett változata, az még nyitott kérdés. Miként az is, vajon Kína és India az Egyesült Államok útját járva idővel másodszor, sőt harmadszor is kísérletet tesz-e a labdarúgás meghonosítására. 

Borítókép: A félbehagyott kantoni stadion (Fotó: Reuters/Thomas Suen)